Felkerült a flipchart a falra. 8 év után. Legutóbb kiköltözésünk évében használtuk aktívan a kis budai lakásunkban. Akkor már nagyon elvágyódtunk Magyarországról.
Most azt érzem, hogy Angliából lett elég. Költözzünk hát Isztambulba. 
De honnan is jött ez?
Ez az egyhetes nyaralásunk ott a házassági évfordulónk alkalmából mindent megváltoztatott.

Azt mondják, ha egyszer elmész Isztambulba, egy részed örökké ott marad. Nem túlzás ez. Nagyon megmaradt bennem az élmény, amikor Birminghamben a reptérről hazafele kereste a minareteket a szemünk. Isztambulban ennyire könnyen meg lehet az ég felé törő látványukat szokni. Hallod az utcán az adhan-t, és a szemed ösztönösen keresi a legközelebbi mecsetet. És nem kell sokat sétálnod ahhoz, hogy találj egyet.

Muszlimként egyszerűen nem tudok elképzelni ideálisabb helyet élni Európában (félig meg Ázsiában), ami vallási, közbiztonsági és megfizethetőségi szempontból jobb lenne, mint Isztambul. 

Ezen felül a török testvéreink vendégszeretete tényleg legendás, szelíd erőszakkal kell leállítanod a végtelen ciklusát a fekete tea - baklava - almatea sorozatnak, amit minden esetben ajándékba adnak, de olyan is előfordult, hogy egy hajnali kettőbe nyúló beszélgetésnek kedvenc helyi éttermünkben az lett a vége, hogy a tulajdonos meghívott minket mindenre, amit fogyasztottunk. 

Hála Istennek, nagyon szeretnek minket, magyarokat, ráadásul az, hogy mi revertált muszlimok vagyunk, tényleg sokszor különösen kedves bánásmódot jelentett. Sokkal könnyebben és természetesen tudtunk barátságokat kötni, mint itt Angliában. 

Az élelmiszerek és ételek minősége és a tény, hogy tudtunk olyan dolgokat gond nélkül fogyasztani, amiket Angliában nem, csak megerősítették bennem a felismerést, hogy ebben az országban keményen mérgeznek minket az alapvető élelmiszerekkel… is. A differencia már-már sokkoló. 

Enni egyébként még súlyosabb túristahelyeken is olcsóbban lehet, mint itt egy Uber Eats rendelés. A minőséget meg gondolhatod – a jó, a nagyon jó és a kiváló skáláján mozgott minden, amit fogyasztottunk. Az ázsiai oldalon pedig volt, hogy már szinte hihetetlenül olcsón ettünk – bár ez betudható annak is, hogy jót beszélgettünk a kiszolgáló fiúval, és megkedveltek minket.

Dolgozni persze bárhol kell – csak nem mindegy, hogyan érzed közben magad. Nem mindegy, mi az alap légkör és környezet, amiben egy gyerek felnő. Nem tudom, hogyan képes valaki az egész életét Angliában leélni. Valószínűleg ha nem láttál mást, és nincs viszonyítási alapod, úgy egyszerűbb, de mi sose éreztük ezek közé az emberek közé valónak magunkat. Valószínűleg kulturálisan és etnikailag is közelebb állunk a törökökhöz és a balkáni népekhez (lett néhány koszovói barátunk is), Isztambulba ráadásul emellett a világ minden tájáról jönnek muszlimok szóval volt szerencsénk szíriaival, egyiptomival és palesztinnal is megismerkednünk - ez utóbbinak ráadásul magyar felesége volt, amin kellemesen meglepődtem, de mindig jó látni más magyart is akiből muszlim lett.

Emlékszem, hogy amikor megérkezésünk estéjén elindultunk első sétánkra, egyszerűen csak jó volt látni ahogy a hatalmas Sultanahmet mecset előtti téren az emberek - családok, barátok - csak ülnek a padokon, nézik a kivilágított, mecsetet - TV helyett - és beszélgetnek, teáznak, stb.

Amikor behunyom a szemem, én is ott vagyok velük, hallom a szökőkút csobogását. Látom a háttérben a Sultanahmet hat égbe törő minaretjét. 

De ugyanígy hiányoznak a mecsetek hatalmas műgonddal és elképesztő esztétikai érzékkel tervezett belső terei. Ahogy ülve várom az imaidőt, a szemem fedezi fel a különböző részleteit. Közben hallom a mecset szőnyegén rohanó kisgyerekek lábainak dobogását. Aztán megszólal az adhan, az imára hívás. Órákat el lehet tölteni egy mecsetben két ima közötti időszakban, csendes reflektálással, kontemplálással vagy épp csak az állandóan jelenlevő békét megélve. 

Lehet, hogy nem minden nap jönne össze, hogy tudjunk hajókázni a Boszporuszon, sétálni a Gülhane parkban vagy chillezni a horgászokkal és halat lopó cicákkal a Márvány-tenger partján. De az, hogy ez vesz körül, fel tudna tölteni minden nap, és áldás lenne bármennyi is legyen az az idő, ami megadatott arra, hogy élvezzük, amit ez a város nyújthat.

Isztambult a szívünkbe zártuk – itt van velünk, és folyamatosan hív vissza. Rendes ‘longing’ érzésünk van. Bízom Allahban, hogy ha ez a hijrah – ahogy belül is érezzük – beneficial lenne nekünk, akkor nyissa meg az utat Isztambulba, ahogy megnyitotta II. Mehmed-nek is. 

Mehmed Fatih, már értem, mit láttál ebben a városban, és miért nem adtad fel soha, hogy meghódítsd.

Nagy örömmel indult az idei Ramadán, ahogy épp az első napján hívtak végre az új munkakezdéssel kapcsolatban. Rengeteg áldást hordoz magával ez az időszak. Nagyon várom minden évben hogy ez a különleges vendég megérkezzen.

Ilyenkor teljesen megváltoznak a prioritások, sok fölösleges tevékenység lekopik, és kialakul egy másfajta életritmus. Napról napra, fokról fokra emeljük az ibadah-nk mértékét és egyre jobban megedződünk a böjt és esti kongregációban töltött hosszú imák napi rendszerességétől. Ramadán vége fele az egyik kutbah-n hallottam azt, hogy az egyik legnagyobb dolog amit veszithetsz Ramadan után az, amit Ramadan során felépítettél. Allah rendszeres worship-je, a haram-tól való távolságtartás, kontroll az alapvető vágyaink felett, és a taqwa, vagyis az, hogy Allah minden pillanatban lát minket, és ennek tudatában éljük az mindennapjainkat.

A hónap egyik fontos leckéje volt még, hogy mivel sokáig nem lehetett tudni, péntek vagy szombat lesz-e Eid Al-Fitr, arra számítottam, szombatra fog esni, és kvázi csütörtökön még úgy voltam vele, van még egy nap a Ramadánból. Amikor végül is napnyugta után kiderült, hogy megpillantották a Holdat, és mégis pénteken lesz Eid, kicsit lesokkolódtam, hogy este már nincs Taraweeh és másnap nincs kora hajnalól böjt. Lehet, hogy másképp álltam volna úgy a naphoz, ha úgy tekintek rá, hogy ez lesz a Ramadán utolsó napja, akkor is, ha ez bizonytalan.

Sokan kérdezik, nehéz-e böjtölni. A böjtölés egy pajzs, ami megvéd attól, hogy sin-jeinnkel ártsunk magunknak ebben az életben és a következőben.
Emellett nagyon jó élettani hatásai is vannak, de az egy külön blogposztot is megérne. A Jannah nyolc kapujából az egyik (Ar-Rayyan) kimondottan azoknak van fenntartva, akik sűrűn böjtöltek, kiváltképp Ramadánkor. 
Ahogy a Hadith Qudsi szól: The Prophet (ﷺ) said, "(Allah said), 'Every good deed of Adam's son is for him except fasting; it is for Me. and I shall reward (the fasting person) for it.' Ezért a jutalom is limitless amivel Allah értékeli ezt a formáját az ibadah-nak.

Emellett  Ahogy a vallásunk tartja, a jó tettek jutalma az, hogy további jó tetteket hajthatunk végre - és ami legfontosabb, hogy ez az amivel minél inkább közelebb tudunk kerülni Allah-hoz.

“- Hol, - melyik titkos fészkén az Időnek
Pattant fel okok és történetek magva,
Két távoli, vak sejt hogy így utazzon,
S munkák, bajok, szerelmek, kínok útján
Ily egyszerűen, ily hiánytalan,
Ilyen öröktől és örökig letten
Egymásra s egyén-magára találva, -
Így boldogan... boldogan hazatérjen?”

Időnként olyan együttállással ajándékoz meg az Isten, ami nehezen elképzelhető, hogy pont ugyanúgy újra megtörténhet. Mint például, amikor két ember aki igazán szereti egymást, három hétig teljesen együtt lehet az élet forgatagában a kíméletlen erők ellenére, amik préselnek megállíthatatlanul előre. 

Persze nem lehetett tudni, hogy pont három hét lesz, különben még inkább kihasználtuk volna az időt. Most Ő kezdett el teljes állásban dolgozni és én kerültem a boxba. Előtte én menten minden reggel korán és értem későn haza, és Ő várt rám. Megfordult most minden, ha pedig én is kezdek valami új helyen, talán még kevesebb időnk lesz együtt. Ezért vagyok különösen hálás ezért a “lopott” három hetes intermezzo-ért ami megadatott. Ha voltak is ezalatt kihívások, kevés fogható ahhoz amikor együtt kelsz és együtt fekhetsz azzal akit szeretsz, és egy ritmusra telnek napjaitok. Ez egy ajándék volt, mert elég ritka, hogy ilyen egybeesések legyenek. Tudtuk persze, hogy a végtelenségig nem fog tartani ez az állapot. Nyilván igyekszel nem erre gondolni, hanem a jelenre. 

“De ki töpreng édes tavaszi reggel
Fagyos pusztákon, hulló levelen, -
Mikor csillámos, szőke napsugárral
Végigragyogja útját a jelen…”

Végül azonban csak a hiány marad, és az idő, ami addig bőségesnek tűnt, drasztikus mértékben leszűkül. Érdekes, hogy a szolidnak tűnő jelenünk hogyan tud teljesen megváltozni, ahogy egy új életszakasz elmossa az azt megelőzőt. Pont mire felfogná az ember, mekkora jelentőssége van valaminek, jön a következő szint, nosztalgiát hagyva az előző után. Végső soron amúgy sem tudunk mást csinálni, csak elfogadni, adaptálódni, de főleg mindenekelőtt felismerni és hálásnak lenni az áldásokért amiket kaptunk.

Anya másodszorra járt kint nálunk Angliában, ezúttal előnyösebb, nyári setting-ben. Egy hét ugyan aligha elég ahhoz, hogy pótolja a hosszú hónapokat, ami eltelt mióta a születésnapján meglátogattuk januárban, de kihoztuk belőle a maximumot.

Nagyon hiányzik, megint egy űrt hagyott maga után, amit nem tudnak bepótolni a heti több órás telefonbeszélgetések sem. 

Előttem van, ahogy reggelente szedi magának össze a szedret a kertből a zabkásájához, vagy ahogy kanalazza a reggeli bögre kávéját. A természet iránti szeretete, hogy mennyire elemében van a kirándulások alatt. A kíváncsi természete, a részletekbe menő kérdései, a figyelme, ahogy próbálja követni az Uber sofőrökkel történő beszélgetéseket.

Egész évben nem volt annyi kalandunk összesen, mint vele most egy hét leforgása alatt. Látom magam előtt, ahogy haladunk a takaros kertek alatt az Anne Hathaway cottage felé; ahogy megpillantjuk a mini várat Lickey Hills “csúcsán”; ahogy megörül, hogy a élő lepkék vannak a Pillangó Farmon, nem kitűzött példányok. Ahogy visszajárunk megszagolni egy különösen illatkos rózsát a Botanikus Kertben. Ahogy kiülünk kávézni a téren Shakespeare szülővárosában, és kicsit megállni látszik az idő. Ahogy túrázás közben letérünk az ösvényről, és kiérünk egy tágas mezőre, földekkel és házikóval a háttérben. Mindhármunk szeme felcsillan, szívesen élnénk ilyen helyen, békében, közel a természethez. Azt mondja, nem is tudjuk, mennyire a lételeme ez.

Egy hét túl hamar eltelik, tervezzük, hogyan él majd kétlaki életet, hónapokat töltve nálunk. Csak azt kell megvárjuk, amíg nyugdíjba megy. Vajon össze fog jönni? Tényleg eljöhet még az idő, hogy újra rendszeresen láthassuk egymást, mint mielőtt kiköltöztünk? Ha akkor tudom, hogy egyszer majd ennyire limitálva lesz, mennyiszer láthatom, jobban kihasználom az időt. Háttérbe helyezem a barátokat, akikből egy sem maradt, miközben ő vár rám. Most meg én várok rá. Hogy jöjjön, vagy mi mehessünk. Nem tudom, mennyi időt ad még nekünk az Isten, csak azt tudom, hogy minden alkalmat meg kell ragadnunk, hogy közös élményeket szerezzünk. Minden pillanatot értékelek ami megadatik még vele, mert… Anélkül, hogy tudnánk, mindig van egy utolsó alkalom. 

Nagyon büszke vagyok rá, hogy ő az édesanyám. Igazi példakép ő nekem erkölcsösségben, önmérsékletben, önkontrollban, kitartásban és türelemben. Ha már csak néhány szokását sikerülne adaptálni az életemben, már az szemmel látható pozitív változással járna. Korábban ezeknek a tulajdonságoknak nem tulajdonítottam akkora jelentősséget, de mostanra anyukám egy igazi szupersztár lett a szememben. Talán nem is sejti, mennyire felnézek rá.

Emlékszem, hogy '22-ben mennyire izgatott voltam, hogy Harborne-ba költözhetünk. Valahol még jobban vártam, mint hogy Cannes-ba utazzak a filmfesztiválra. Valahogy úgy voltam vele, csak pörögjön le, hagy kezdhessük már el az új életünket az új házban. A költözés akkoriban a végét jelentette egy korszaknak, amit az elszigeteltséggel, beszűkültséggel és pazarlással azonosítottunk. Ezzel szemben Harborne egy élettel teli, békés kis falu ígéretét hordozta, ahol minden sétatávolságra van és egyszerűen elérhető, kívül esik a zajos és nyüzsgő városközponttól, de azért ha nagyon be akarunk utazni, busszal 20-25 perc alatt ott lehetünk. Neki meg így tényleg csak 5 perc sétára lett a munkahelye.

Azóta eltelt 3 év. Ebben a házban csináltuk meg mindketten a diplomamunkánkat. Itt látogatott meg először édesanyám Angliában, ahogy apósomék is. Innen indultunk és ide jöttünk haza gushl-t csinálni, miután revertáltunk az Iszlámra. A nappaliban tanultunk meg imádkozni, először itt borultunk le és recitáltuk a Quran surah-it. Életünk első két Ramadan-ját itt töltöttük, a konyhában készültek a suhoor-ok és esténként itt törtük meg a fast-ot iftar-ral és indultunk az esti Taraweeh-re a mosque-ba. Tanuja volt annak is amíg meg nem voltunk muszlimok és annak is amikor már igen.

E falak között zajlottak kríziseink, kibéküléseink, revelációink. Életünk első háza, még akkor is, ha csak rent-eltük. Először volt kertünk, és igen, osztoztunk rajta, és igen, árnyékos volt, de amikor csak az idő engendte, kint ücsörögtünk. Nagyon megszerettük, és szerintem minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy minél élhetőbbé tegyük. Nem rajtunk múlott, hogy így alakultak a dolgok. Ha a miénk lett volna, csodát tettünk volna a hellyel. Neheztelést mégsem táplálunk - egyedül a hála az, amit érzünk, hiszen annyi mindent adott nekünk ez a ház. Tetőt a fejünk fele, menedéket, spirituális gyakorlóhelyet, meghitt pillanatokat és mély beszélgetéseket. Hosszú ideje ez az első hely, amit fájó szívvel hagyok el, de bízom benne, hogy bárki is jöjjön utánunk, vigyázni fog rá és legalább annyira fogja értékelni, mint mi.

A vendég jött és el is ment, ugyanúgy űrt hagyva maga után, mint tavaly. Pont, ahogy az ember megszokja a napi rutint, a böjtölést, a Quran olvasását, az esti közös taraweeh imát a mosque-ban, a Ramadan már véget is ér. Ez a 30 nap újra ráébreszt, mennyi fölösleges tevékenységgel megy el az értékes időnk, és pörögnek el a napjaink, amelyeket sokkal hasznosabban töltünk ki Ramadán során. Előadásokat nézünk, tanulunk a vallásról, olvassuk/hallgatjuk a Quran-t, csináljuk a dhikr-t. Tudjuk, hogy minden perc számít, minden percben tudunk Allah kedvében járni valamilyen módón, és Ő minden erőfeszítésünket többszörösen jutalmazza ebben a hónapban. Mindez olyan magától értetődő, miért is omlik össze ez a mértékű odaadás és kiépített rutin Ramadán után? Persze, esti taraweeh nincs már, de a masjid-dal ugyanúgy ki lehet egy szolid kapcsolatot építeni ha rendszeresen látogatjuk. A Quran-t naponta ugyanúgy ki lehet nyitni, vagy olvasni a telefonunkon. Előadásokból is tengernyi van amit nézhetünk, a sok értelmetlen Youtube videó vagy social media reel helyett. 

Emellett mennyi fölösleges snack-et és édességet eszünk naponta önjutalmazásképp (vagy mert szimplán csak unatkozunk), amire inkább rá se nézünk mialatt böjtölünk? Ramadán során realizáljuk, hogy az étel és ital nem élvezeti forrás, hanem funkciója van, elsősorban hogy a Teremtőt worship-eljük, másrészt hogy a világi egyéb kötelességeinket elláthassuk - család, munka, stb. Elgondolkodtató, hogy míg az ételt a szánkba vesszük és ízleljük, az csupán töredéke annak a komplex folyamatnak amíg azt feldolgozza a szervezetünk. Konkrétan a falat lenyelése után már semmi élvezeti értéke nincs a dolognak, se akkora jelentősége, mint amennyit tulajdonítunk neki (utalva itt a nagy dínom-dánomokra estenként a böjtölés után).

A csekekvéseinket is jobban mérlegeljük, mi az, amire tényleg megengedjük, hogy elmenjen az energiánk. Többek között kerüljük a fölösleges vitákat, és az olyan helyzeteket amelyek csak kimerítenének érzelmileg. Mennyi mindentől kíméljük meg magunkat - vagy épp másokat. Hála Istennek a böjt is egy olyan dolog, amit lehet folytatni Ramadán után, ha nem is minden nap, de legalább a heti két sunnah napot tartva.

Mindebből látszik, hogy a Ramadán nem csak egy hónap. It’s a Way of Life. Ahelyett, hogy az elmúlásán sopánkodnánk, vigyük tovább az ebben a hónapban kiépített jó szokásainkat, és pozítív változásokat amik az életünkben történtek. Így tudjuk megőrizni a Ramadán szellemét. Ő pedig, hogy enyhítse a várakozást minden évben egy kicsit hamarább jön. Hálásak lehetünk, hogy idén Március 1-el pont a tavasz első hónapjának első napján kezdődött, megújulást és reményt hozva minden szinten.

Ahogy néztem a tárva-nyitva lévő, üresen tátongó öltözőszekrényemet, végigfutott előttem, hogyan indult karrierem a Cineworld-nél. Emlékszem, pont egy másik munkáról vártam visszajelzést, és nem igazán éltem bele magam, hogy én a mozinál fogok dolgozni (pedig gyerekkoromban volt egy ilyen vágyam, persze akkor még azt hittem, a munka része az is, hogy nézzük a filmeket). 

Egy második körös állásinterjú miatt még az induction day-emre se mentem el, csak pár nappal később, aminek viszont megvolt az a különleges élménye, hogy teljesen exkluzív volt, csak én vettem részt rajta mert a többiek már addigra megkapták.

Végül is a másik munka ugyan összejött, de csak temporary lett volna, szóval a mozi mellett döntöttem. Első hivatalos állásomat Angliábban valahogy mindig úgy képzeltem el, hogy majd Londonba járok fel vonattal nagy komolyan, bámészkodva a tájakon, olvasgatva valamit vagy készülve az adott napra.

Hát a vonatozás része az megmaradt, csak épp a vonaton töltött idő rövidült le 10-15 percre, az utazás jelentős részét a buszozás és a gyaloglás tette ki.

Illetve én, aki úgy gondoltam, sosem fogok customer service-ben dolgozni, végül is csak ott kötöttem ki. Aki valaha dolgozott ebben, az tudja, hogy ezt megszeretni nem, maximum megszokni lehet. Mivel én keményen dolgozom, szerencsére a management nagyon hamar megkedvelt, és viszonylag hamar kaptam nagyobb és nagyobb felelősséggel járó feladatköröket, ami ugyan a fizetésemben nem mutatkozott meg, de legalább volt egyfajta haladás élményem. Emellett azt hittem, majd ha moziban fogok dolgozni, állandóan filmeket fogok nézni a szabadidőmben - na ez sem pont így lett. Legtöbbször a műszak végén csak egyszerűen örültem, hogy végre mehetek haza. Talán ha nem laktam volna ennyire messze a mozitól, többször csábulok el arra, hogy ottmaradjak, vagy beugorjak megnézni egy filmet.

Ami a legjobb része volt ennek a munkának, és élvezhetővé tette, az egyértelműen maga a csapat, akikkel vállt vállnak vetve napi szinten álltuk a customer-ek hordáit, vagy épp elütöttük az csendesebb időintervallumokat. A bajtársiasság érzése, az, hogy ugyanazon a nehézségeken mentünk keresztül, összekovácsolt minket, tényleg azt éreztem, hogy egy hajóban evezünk. 

Nagy részük jóval fiatalabb volt, mint én, 20 év körüli, élénk, egymás vérét folyamatosan szívó lányok és fiúk. Különcökben, egyedi karakterekben nem volt hiány, nem igazán tudok felidézni olyan műszakot, amikor valaki ne csalt volna mosolyt az arcomra vagy ne nevetetett volna meg. Sokszor felidézte bennem azt az élményt, amikor Magyarországon színész-drámatanárként bizonyos iskolákba jártunk rendszeresen foglalkozásokat tartani.

Ha már színészet, akkor itt megemlíteném a marketing anyagokat, amiket készítettünk a különböző filmek promótálásához. Érdekes élmény volt, ahogy hasonlóan egy társulathoz, újra és újra összeálltunk, színészi és egyéb kreatív képességeinket alkalmazva a különböző fotók és videók készítéséhez a social media oldalakra. Egy ízben még egy hip-hop video is készült Karácsonyra, amihez rendes füstgépet is használtunk. 

Hiányozni fognak a kollégáim, többet közülük kölönösen megszerettem, és tudom, hogy én is sokat jelentek nekik, amit éreztem a búcsú szomorú pillanatainál. Sokáig fognak még az arcok, a hangok és a nevetések élni bennem, de tudom, hogy itt volt az ideje tovább lépni. Illetve, ha reális vagyok, néhányukon kívül kétlem, hogy hosszú távon ott maradnának ugyan azok az emberek, akikkel én együtt dolgoztam. A Cineworld csak egy átmeneti állomás szinte mindannyiunk életében. 

Fontos még megemlítenem, hogy ez volt az első munkahelyem úgy, hogy már muszlim vagyok. Nyíltan gyakorolhattam a vallásom, és a lehető legnagyobb szabadságot kaptam abban, hogy imádkozhassak, és hogy hosszabb szabadságot vehessek ki a Ramadan alatt. A műszakok alatt mindig fedeztük egymást a többi muszlim kollégával, hogy el tudjunk menni imádkozni, illetve jóban lettem nagyon a közelben lévő kebabos pakisztáni testvérekkel, akik Ramadan során a szokásosnál is nagylelkűbbek voltak velem, megosztva saját nemzeti ételeiket amikor napnyugta után beugrottam hozzájuk a böjtöt megtörni. Minden egyes munkanapomon hozzájuk jártam enni a 14 hónap alatt, amíg a moziban dolgoztam.

Összességében nem reméltem sokat ettől a mozis munkától, de annál többet kaptam. Különleges, vidám, egyedi karaktereket, egy igazán színes, élénk társaságot, akiknek mindig van erejük jókedvre deríteni egymást egy nehéz vagy épp unalmas napon a moziban. Szívből azt kívánom, hogy találják meg a helyüket ebben a világban, és érjék el az álmaikat és céljaikat, amiért hajtanak. 

Így, közel két hónap távlatából, még mindig nehéz szavakba önteni, mit jelentett nekem az első Ramadan-om. Egyrészt ez alatt az egy hónap alatt kialakul egy ritmus, ami nagyon hamar természetessé válik, mert keretet ad a napnak. Lecsupaszít sok felesleges tevékenységet ami sok időt elvesz, és így csak a lényeg marad. Egyrészt a napközbeni böjt miatt az étkezés lekorlátozódik napkelte előttre (Suhoor) és napnyugta utánra (Iftar), ami ezáltal precíz tervezést és szervezettséget igényel előkészítés tekintetében, viszont a nap többi része szabaddá válik. 

Magának az étel és folyadékbevitelnek a célja is letisztul, mivel ezt az energiát tényleg arra kapjuk, hogy Allah-ot worship-eljük (imádkozás, dhikr, Quran olvasás, előadások nézése), ezért sok olyan cselekvés háttérbe szorul és elhalasztódik, ami nem bír akkora fontosággal… egyszerűen szólva se idő se erő nem jut rájuk. 

Az esti congregational Taraweeh prayer pedig egy mindennapos lelki megtisztulást és feltöltődést ad, főleg az utolsó 10 napban, amikor el akarjuk kapni a Laylatul Qadr-t, és a nap kora hajnalban a a Fajr-ral a Masjid-ban indul és éjszaka a Qiyam-mal ott is fejeződik be. Mivel ébren kell “elkapni”, ezért az a néhány köztes óra Quran olvasással, recitálással telik, tényleges alvásra ezért csak a Fajr utáni és Duhr előtti időszakban van alkalom, aztán indul az egész rutin előlről megint. 

Különösen az esték hiányoznak, ahogy megérkezek a Masjidba, és elkezdődik a kombinált Isha és Taraweeh prayer, hosszú recitálásokkal, ahogy napról napra az imámok haladnak a Qurannal… ez kitesz vagy másfél órát, a felénél egy rövid pihenővel ami alatt elhangzik egy Khutbah. Utána jön egy hosszabb, 40-45 perces szünet, ami alatt mindig teáztunk, halkan beszélgettünk, és megismertem sok új érdekes embert a világ minden tájáról. Aztán folytattuk a Tahajjud prayerrel, ahol az utolsó tíz napban szinte minden este volt vendég Hafiz, szenegáli, egyiptomi (aki épp a marokkói királynak recitált legutóbb), vagy épp olyan aki Szaúd-Arábiában tanul épp Qurant memorizálni és recitálni. Ilyenkor volt lehetőség hosszabb du’a-kat mondani az elnyújtott Sujoodban, különösen egy speciális, megbocsátást kérő imát Laylatul Qadr alkalmából. A Ramadan utolsó 10 napja alatti Qiyam tényleg semmivel össze nem hasonlítható élmény… Végül lezárásképp jött a Witr prayer, amivel együtt összesen vagy 37 rakatot imádkoztunk, közel 4 órát töltve a Mosque-ban minden este. Hazahozni mindig volt, aki hazahozott (általában hajnalban is, a Fajr és az azt követő Sahabah-ról szóló Khutbah után), ami mindig érdekes és mély, levezető beszélgetésekkel járt. Ahogy egy ilyen alkalommal az egyik imám mondta nekem, a Ramadan időszakának legfőbb célja az, hogy: “the memory is imprinted on our souls that we’re the slaves of Allah”.

A Ramadan utáni napon, Eid Salah-kor csordultig volt a Masjid velünk, muszlimokkal, emlékszem, hogy többünknek már csak a folyosón jutott hely imádkozni, de egyrészt örömmel töltött el, hogy ilyen sokan eljöttünk, másrészt szinte mindenkivel kezet tudtam rázni és Eid Mubarak-ot kívánni, aki csak kijött a teremből. Egész nap Eid alatt egyébként emelkedett hangulat volt a levegőben, bárhova is mentünk aznap a muszlimok mindenhol a szokásosnál is kedvesebbek voltak. 

Nincs a Ramadanhoz fogható hónap és azóta is nagyon hiányzik, de ahogy mondják, a Ramadan egy vendég, aki jön és megy, mi pedig csak imádkozhatunk, hogy megérhessük a következő látogatását is.

Alhamdulillah, hogy az ideit megtapasztalhattuk, és in’sha’Allah, hogy részünk lehessen a következőben is. 

Már egy ideje nem számolom, hány alkalommal volt az egyetem befejezése óta, hogy majdnem megkaptam egy állást a film businessben. Az, hogy végül is közel 4 hónappal ezelőtt a Cineworldben kötöttem ki, nem várt fordulat volt.

Eredetileg egy egészen másik álláslehetőségen volt a fókuszom (amitől Cannes-ba való visszatérésemet reméltem), a moziba csak 'B' tervként jelentkeztem. Emlékszem, hogy miután az állásinterjút követően ott helyszínen föl is vettek, egy ideig bele se mertem élni magam, mert arra számítottam, hogy akármelyik pillanatban közölnöm kellhet velük, hogy végül is egy másik állást fogadtam el. (Ironikus módon, végül is felajánlották azt is, de nem olyan kondíciókkal, amit el tudtam volta fogadni, pedig az interjú miatt kihagytam a betanulós napom a Cineworld-ben.)

Így hát végül is elkezdtem dolgozni a moziban, ahol privát induction day-t kaptam, öltözőszekrényt (amire volt aki fél éve várt már) és fair bánásmódot managerektől és team memberektől egyaránt. Első igazi, hivatalos munkaviszonyom itt Angliában azt hiszem, a lehető legbarátibb körülmények között indult, és intenzíven emlékszem arra, hogy a kezdeti napokban madarat lehetett volna velem fogatni a hálától és az újdonság élményétől.

Persze azóta ez sokat csiszolódott, aki valaha dolgozott customer service-ben, tudja, hogy kevés dolog van ennél embertpróbálóbb. Amellett azonban, hogy rengeteg alázatot tanulok, sokat gondolkodom azon, mi a célja annak, hogy itt dolgozom, és a konstans jelentkezéseim ellenére miért nem sikerült továbbbra sem egy rendes, full-time állást találnom a film and TV business-ben.

Hasonlóan kicsit, ahogy a szerzetesek a buddhista templomokban, afféle szolgálatként fogom fel a mindennapi, repetitív, és véget nem érő teendőket, amivel a mozit, mint entitást fenntartjuk, ami emberek ezreinek ad örömet és adott esetben életet megváltoztató élményt. Végül is, a karrierfejlődésem során is arra törekszem, hogy olyan pozícióba kerüljek, ahol tudok dönteni arról, milyen történetek érjék el az embereket, mert tudom, hogy az Isten megáldott egy olyan látással, ami felismeri az értéket ami mások életét jobbá és gazdagabbá teszi. Szóval úgy fogom fel, hogy egy másik aspektusból, de a jelenlegi tapasztalatom is ezt szolgálja. A megadatott hatalmat, majd amikor eljön az ideje, a lehető legjobban és legbölcsebben fogom használni.

Mert most, életem ezen, átmeneti szakaszában tényleg a frontvonalból látom azt, miért jönnek az emberek moziba és milyen történetek hatnak rájuk a legerősebben. Mindezt tehetem egy remek csapatban, ahol érzem a tiszteletet és megbecsülést, és azt, hogy a legtöbbjükre számíthatok. Megismertem néhány igazán értékes embert, és függetlenül attól, hogy megmarad e bármelyikükkel a kapcsolatom, miután elvállalok egy új állást, szeretettel fogok gondolni rájuk, és mindig értékelni fogom a kemény munkát, amit végeznek. A munkát, amiből most kiveszem a részem én is, ameddig Isten úgy tartja, hogy itt van szükség rám.

Emlékszem, hogy amikor a 2023-as évtervezésemet csináltam, szinte félve mertem leírni, hogy idén is szeretnék visszajutni a Cannes-i Filmfesztiválra.

Hát, végül is, összejött, az utolsó pillanatban, amikor már nem számítottam rá, hogy mégis mehetek. Szinte hihetetlen volt, ahogy két ex-osztálytársammal (mindketten el tudtak helyezkedni szerencsére) ott álltunk este a tengerparton, újra itt, Cannes-ban.

Tavaly még nem sejtettük, hogy milyen út vár ránk és hogy sikerült egyáltalán valaha visszatérni. A legtöbbünknek nem sikerült, ezért is dupla annyira értékelem azt, hogy újra itt lehettem, egy újabb gyakorlaton egy fantasztikus cégnél akik rengeteg lehetőséget adtak arra hogy megmutassam mennyire értékes munkatárs vagyok. Beülhettem meetingekre (többek között Pauline Chalamet-val, Tim nővérével), szerveztem meglepetés birthday party-t és Producer's Night-ot, olvastam forgatókönyveket, láttam számokat, szóval rengeteget tanulhattam. Ez a sales agent internship nagyon más volt, mint a tavalyi élményem acquisitions intern-ként, de nem kevésbé hasznos és élvezetes (és idén végre láttam filmet a Cinema de Plage-on).

Ami meg különösképpen fontos, hogy tovább építettem a kapcsolati hálómat olyan emberekkel, akik kiemelkedően jók abban, amit csinálnak, és számíthatok rájuk, ha lehetőség adódna egy jó állást megcsípni az industry-ban.

Emellett pedig most lesz egy negyed éve, hogy elkezdtem dolgozni a Cineworld-ben, és nem győzök eleget hálát adni azért, mennyire jó a csapat és mennyire fair velem mindenki. Nagyon megkönnyíti a mindennapi munkát.

Szóval addig is amíg betörök a film industry-ba, szerzem a mozis tapasztalatot és figyelem a mozilátogatók preferenciáit. Jobb helyen most nem is lehetnék, szép átvezetés lesz ez a film business-be.

Lassan három hónapja már, hogy munkát keresek a film industry-ban, és jóval nehezebb, mint gondoltam. Így, hogy az internship nem valósult meg, kevés tapasztalattal rendelkezem a területen és ez hátrány, amit azzal igyekszem ellensúlyozni, hogy rengeteg helyre jelentkezem. Türelem és kitartás játéka ez, mégis, megvan az a szépsége, hogy széles a horizont, és megannyi lehetőség áll előttem. És még a következő lehetőség sem az út vége, ki tudja megmondani, merre terel a felsőbb akarat, milyen tapasztalattal kell még gazdagodjak. Tisztán látom a célt, hogy merre akarok haladni, de az odáig vezető út nem biztos, hogy egyenes.

Most egyszerre olyan, mintha gyorsan és lassan telne az idő. Sok nap nagyon hasonló, de van amikor nagyon mélyre visz, és az idő kitágul.

Bizakodás és bizonytalanság váltogatja egymást, kapaszkodók és szabadesés, lelkesedés és letörtség, majd újra tovább, ahogy a türelmes halász kimegy mindennap a tengerre és teszi a dolgát. 

Az ilyen átmeneti időszakoknak mindig megvan a többet vissza nem térő varázsa, az így is, úgy is lehet, de tudom, hogy jobb lesz, mint ami volt, akkor is, ha nehezebb. Mert elkezdeni valamit szinte nulláról mindig a legnehezebb, amíg elég felhajtóerő keletkezik ahhoz, hogy az egész elindulhasson. 

Mindig lesz, aki le akar beszélni, aki türelmetlen, aki nyomaszt, de ezek ellen immunisnak kell lenni és csendben tenni tovább ami az adott cél eléréséhez szükséges. Senki sem ismeri/érti jobban a saját útját, mint önmaga. A többi ember általában önmagából indul ki vagy spekulál. Aki ért, az rendületlenül támogat. És mindig belőlük lesz a kevesebb.

Just keep on keeping on.

Több szempontból is úgy érzem, egy új világ kapujában állok. 

4 éve jöttünk ki Angliába, hogy elkezdjünk egy új életet és diplomát szerezzünk. Akkor még nem sejtettem, hogy az új élet idővel a régi szinte teljes lemorzsolódásával jár. A közvetlen rokonaimon kívül - de leginkább édesanyámon kívül - mindenkivel megszűnt a kapcsolatom. Az ottani barátainkkal régóta nincs jó közös élményünk, alig, vagy egyáltalán nem beszélünk. Valahogy az egész magyarországi életünk már nagyon távolinak tűnik, mint ahogy az is, hogy valaha visszaköltözzünk. 

Jövőre ilyenkor már annyi ideje fogunk itt élni, mint amennyit éltünk otthon. Nekem meglesz a második brit diplomám, a feleségemnek meg az első. Itt kint kellett a nulláról, egy másik kultúrában, másik nyelven kapcsolatokat kialakítani, esetlegesen barátságok alapjait lerakni. Hosszú még az út, és legtöbbször csak egymásra számíthatunk.  Hálás vagyok azokért, akik itt vannak velem, és a legjobbakat kívánom azoknak, akik egy ideig életem részei voltak. Ahogy a Before Midnight című filmben elhangzik:

“Like a sunrise or sunset,
anything so ephemeral. Just like
our life - we appear and we disappear
and we are so important to some,
but, we are just passing through.”

Hálás vagyok ezért a nyárért, így is, hogy szinte végig a disszertációs projektemen dolgoztam. A sok forgatás Londonban és Brightonban, relaxálás a parkokban, olvasás a napsütötte kertben... meg úgy egyáltalán minden a kertben, ami nagy áldása annak, hogy ezúttal házba és nem apartmanba költöztünk. Harborne fantasztikus, izolált, de mégis van élet, minden sétatávra van... ideálisabb környezetet nem is találhattam volna ennek a szellemi marathon lefutásának ami június óta (szinte egyből a Cannes-i filmfesztivál után) tartott.

Most pedig mi vár rám, így, hogy túl vagyok a disszertációm leadásán, és elkészült a dokumentumfilmem? Nem tudom. Egyelőre nincs hír a gyakorlatról, ami ősszel indult volna, és kérdéses, hogy az Egyetem mit tervez e helyett, amíg a mesterdiplomámat készhez kapom. Lévén, hogy Magyarországhoz már munka szinten sem köt semmi, itt kint kell belépnem a munka világába, és a saját erőmből feltörnöm, mint ahogyan ez alatt az egyetemi 4 év alatt hajtottam előre, akadályokat akadályra véve. Csak most már kvázi 'élesben', nagyobb tétekkel, de fontos, hogy könnyedséggel is.

Bármi történjék is, az élet mindig megy tovább. Bárhogy is alakuljon, bármilyen munkát is találjak, totálisan rajtam múlik, merre jutok... Egy új világ kapuján lépek be, teli új lehetőségekkel, új emberekkel.

A 75., számomra azonban az első Festival de Cannes spirituális jelentőséggel bír. A felismerésem úgy fogalmaztam meg, hogy 'my religion is Cinema; my Mecca is Cannes; and my churches are the movie theaters'. 

Soha ezelőtt még nem éreztem azt, hogy ennyire ott a helyem valahol, elememben vagyok, és folyamatosan azt csinálhatom, amit élvezek. Cannes-ban nem az a helyzet, hogy van a mindennapi élet, ami közben néha belefér egy filmezés, hanem folyamatosan filmeket nézek, ami közötti szünetbe csak nagyon limitált, hogy mi az, ami a külvilágból bejöhet. A hangsúly a folyamatos moziélményen van. Azt is felfedeztem, hogy számomra a filmek külön entitással bíró lények, amelyek megszólítanak, beszélnek hozzám. Egy hullámvasútszerű utazáson vezetnek végig, megpendítve minden húrt érzelmeim skáláján. Napi 5 film megnézése után a valóságérzékelésem is átalakul, és a saját életem is filmszerűvé válik, amelynek főszereplője én vagyok. 

Mindezt pedig áthatja a mozi közös ünnepe, és annak az újra és újra feltörő öröme, ahogy megosztjuk egymással élményünket, mit váltottak ki belőlünk a látottak, milyen gondolatok indultak el bennünk. Sok rövid riportot kellett írnom, amit aztán elküldtem és átbeszéltem a főnökömmel, Dena-val (akinek kiderült, hogy gyerekkori barátja is magyar volt). Az egész munkafolyamat nagyon laza volt, filmeket néztünk és beszélgettünk róluk, illetve néhány meetingen is részt vehettem sales agent-ekkel, akik pitch-elték nekünk a filmjeiket. Mondhatni ez álmaim munkája, magabiztosan látom a célt magam előtt, a bizonyosság fáklyája pedig megvilágítja számomra az utat és körbevesz fényével. Már látom materializálódni a gyermekkor vízióimat az utazásokról a nagyvilágban, mert egy olyan hivatást választottam, amivel valóra válthatom az álmaim. Tisztán látom, mi okoz örömet, mi tölt fel, és merre kell menjek. Hiszek abban, hogy a szerencsés csillagom továbbra is kitart és az Isten és/vagy az Univerzum segít és vezet engem.

Érzem, hogy egy metamorfózison mentem keresztül, és látom, mekkora potenciál áll előttem. Annak ellenére, hogy nincs átmenetileg munkám, biztonságban érzem magam, hogy rendben lesz minden, mert az utamon vagyok, és követem a vízióm. A World Cinema olyan ajtókat nyitott ki előttem, amit azt érzem, másoknak is meg kell, hogy mutassak. Mert fontos, hogy ezek a nagyszerű filmek minél több emberhez eljuthassak, és elmondhassák történetüket távoli országokból, világokból, új horizontokat nyitva bennünk.

33 èves lettem most januárban. Eredetileg itt kint Angliában, Wales-től nem messze akartam megünnepelni, egybekötve a diplomaosztómmal, de mivel ez utóbbit az utolsó pillanatban elhalasztották, végül is mi ugrottunk haza egy rövid 4 napra.

A legjobb édesanyámat volt jó látni 16 hónap után (a kedvenc citromos sütimet sütötte!). Valahogy ez az idő és a távolság ráébresztett arra, mennyire hiányzik és hogy nagyon szeretem őt. Sokkal több időt fogok vele tölteni mostantól minden látogatásunkkor.

Barátok közül ezúttal csak szűkebb kör vett körül, de talán jobb is volt így, több figyelmem jutott mindenkire. Gondoltam a 33 különlegessége okán lesz valami vallásos jelenés is, aminek szemtanúja leszek, de végül is erre nem került sor. Viszont jókat beszélgettünk és rengeteget nevettünk.

A többi nap nem volt teljesen feszültségmentes, de egyszerűen szólva Magyarországon van egy "kellemetlen tapasztalatok checklist", amin minden látogatáskor át kell menni, különben nem lesz teljes az élmény. 

Megmondom őszintén, most előszőr éreztem azt, hogy tényleg jó Birminghamben leszállni a repülőről. Otthon érzés. Nem tudnék már Magyarországon élni, de azért egy Üröm-Birmingham privát járat jó lenne, vagy teleportálás képessége.

Túl sok idő azonban nem maradt kipihenni az utazást, mert az utazást követő héten pénteken már prezentálnunk kellett Paul Green producernek, és le kellett adnom egy hosszú riportot is a munkafolyamatról és kutatásunk eredményéről.

Ezzel le is zárult az első félév a Mesterszakon, ami finoman szólva is gyorsan elrepült. Aminek viszont örülök, hogy végre csatlakoztam az osztálytársaimhoz, hogy ezt még aznap este megünnepeljük. Őszintén szólva az Undergraduate szakon elég magának való osztálytársaim voltak (hiába no, írók...), és az első évet eltekintve amikor Sayimmal, az indiai barátommal mentünk ide-oda, nem igazán volt social life-om. Persze a Covid pandémia is közrejátszik ebben, de egyre kevesebbet mozdultam ki itthonról, és ezzel csak ezen az estén szembesültem igazán.

Kiderült ugyanis, hogy nagyon jó fej osztálytársaim vannak, akik igazán szerethetőek, egytől egyig. Nyitottság szempontjából pedig teljesen az ellenkezői a korábbi osztálytársaimnak. Sokkal inkább extrovertáltabb mindegyikük, nagyon vicces esténk volt (Jake egy igazi magician volt azzal a polaroid fényképezőgéppel), úgy éreztem többükhöz sikerült közelebb kerülnöm (még rajzelemzés is volt, úgy tűnik ezen mindenkinek át kellett mennie). A 'Take me home, country roads'-ot énekelni pedig feledhetetlen volt valami teljesen noname Digbeth-i pubban. Akkor már csak hárman maradtunk. Szerencsére annak ellenére, hogy nem iszom, valami csodával határos módon jól bírom az alkoholt, és meggyőződtem róla, hogy mindenki épségben hazakerül, aki nálam kevésbé.

Kicsit ma el is szomorodtam, hogy már csak egy szemeszterünk lesz közösen, épp, hogy kezdünk összekovácsolódni, aztán pedig szét is széledünk internship-re a harmadik félévben. Közben örülök, hogy az egyetem végül is megadta ezt a student social life-ot, és van még idő, amivel viszont lehet élni, és tovább mélyíteni ezeket az emberi kapcsolatokat, akkor is, ha csak 'átutazók' vagyunk egymás életében.    

Ráeszmélések időszaka most ez, látom, hogy az idő limitált, viszont amennyi megadatik, azt felhasználhatom arra, hogy változtassak és több időt töltsek azokkal akiket szeretek és akik közel kerülnek hozzám.

2018-ban, augusztus 20-át követően jöttünk ki. Előző nap még a tűzijátékot néztük a búcsúesténken a tetőről (miután három év után megtudtuk, hogy fel lehet oda menni), másnap reggel már a birminghami reptéren szürcsöltük a kávénkat, Renivel és Istvánnal Skype-olva, akik tanácsokkal láttak el, mivel már éltek itt kint ők is.

Nem mondanám, hogy megszerettük a várost. Van egy ilyen mondásunk, hogy ahol két hét után nem érzed otthon magad, ott később sem fogod. Bejött. Persze van, aki azt mondja, autóval élhetőbb lenne... de én szeretek sétálni, arra vannak a lábaim. Szeretem a nagy tereket, gyalog elérhető parkokat, az igényes építészetet és városrendezést...

Birmingham egyikben sem jeleskedik. Lehet, hogy 600 park van a városban, de azok annyira elszórva és sokszor csak autóval megközelíthetőek, hogy ember legyen a talpán, aki ebből maroknyit is bejárt. Birmingham egy egyetemváros, itt tanulni lehet, meg persze dolgozni, sok a munkalehetőség, London után talán itt a legtöbb. 

Szóval három év, két lakás, egy diploma eddig a mérlegen. Kár, hogy ebből a három egyetemi évemből az utolsó másfélre azért rányomta a Covid a bélyegét. Persze jó így, ahogy volt, de azért örülök, hogy idén Szeptembertől kezdhetem a Mesterszakot, már egy sokkal normálisabb felállásban pandémia-ügyileg. Kicsit újra átélem majd az iskolakezdés izgalmát, mint ami 3 éve is megvolt, amikor először jártunk az egyetem környékén még az tanévkezdés előtt, vagy amikor először mutatták be a tanári kart, és első alkalommal ültünk be az órákra. Sosem felejtem el, ahogy Andy, a screenwriting tanárom először szólalt meg a hátam mögött magyarul, ahogy épp a származásomról beszéltem, miszerint magyar vagyok:

- Nahát, tényleg?

Andyvel később nagyon jóban lettünk (mint kiderült, Debrecenben élt néhány évig), sokszor maradtam ott órák után, hogy beszélgessek kicsit vele, segítettem neki a Screenwriters Forumon, pub-ban is voltunk, ő pedig szépen végigkísérte a három éves fejlődésemet, miképp sajátítom el a műfajt - nem az anyanyelvemen.  Abban is biztos vagyok, hogy amennyire ideje engedi, a karrieremet is végig fogja kísérni. 

Ott van még persze Xavier, a leglelkesebb akadémikus professzor, akivel valaha találkoztam, aki egyszer még az egyik rémálmát is elmesélte. Hálás vagyok neki, mert mindig gondoskodott róla, hogy kapjak lehetőségeket, ha az egy filmről való beszámoló volt az órán, akkor úgy, ha interjúk készítése a Cine-Excess filmfesztiválon, akkor úgy, de még egy dokumentumfilm vágási munkálataiba is bevont, már az első év végén.

Szóval jó lesz még ez a plusz 1 év, vagyis inkább 18 hónap, mire a placement-tel együtt a mesterszakon is lediplomázom. Aztán zsa! De hova is?

Bármennyire is megszerettem Amszterdamot vagy épp Tenerifét, ahova többször is eljutottunk ittlétünk alatt, egyelőre ezek holiday location-ök maradnak, a béke szigetei az élet forgatagában. Az állampolgárság megszerzése miatt muszáj legalább 5 évet itt élnünk, az Egyesült Királyságban. Szóval ha választani kellene, inkább délnek mennénk, ahol több a napsütés és a meleg, és nem utolsó sorban végre a tengerparton élhetnénk... ami azért valljuk meg, sokkal viselhetőbb akkor is, ha tré az idő, ami itt... hát, hogy is mondjam, túlzás nélkül az év 90%-a. Legalábbis errefele, Birminghamben, Anglia közepén mindenképp.

London egyelőre még nem játszik, de ott van Brighton, Bristol vagy Liverpool (szempont a tengerpart közelsége!), ha épp moccannánk... amit jövőre akár lehetségesnek érzek. Angliát látni kell, és Birmingham képe csalóka; nem tudnám őszintén azt mondani, hogy láttam ezt az országot, ha másik városban nem próbálnánk ki, milyen élni (és most nem csak rövidebb holiday célú látogatásokról beszélek). Kell egy hely, ahol jobban otthon érezzük magunkat, és nem kell hozzá repülőre ülni és elhagyni az országot.

Az egyetemen kívül több mindenért hálás vagyok ám. Valahogy az angol nyelv újra felfedeztette velem gyermek-, és fiatalabb kori önmagam rajongásának tárgyait, pl. elmondhatatlanul nagyszerű érzés a könyveket, amiket magyarul olvastam, most angolul megismerni, a filmeket folyton angolul nézni, vagy épp csak beszélgetni valamiről amit én magyarul ismertem meg, aki itt nőtt fel az pedig angolul, vagy egy teljesen másik nyelven, hiszen nagyon multikulti a város. Legjobb példa erre, amikor egy arab és egy román haveroddal activityzel egy asztalnál, és mindegyikünk máshogy mondja Malackát a Micimackóból.

Mostanában azt is nagyon élvezem, hogy kedvenc íróimat, alkotóimat követem social medián, hogy megismerjem a gondolataikat, meglássam a hús-vér embereket. Ezt persze megtehettem volna Magyarországon is, de otthon pl. az életben nem töltöttem volna le a Twittert, hiszen senki nem használta, csak a Facebookot. Itt FB-ot senki nem használ, de Twitteren fönt van a fél világ... és ahogy a hírek olvasása is egy idő után egyértelműen angolul történt, úgy minden mást is elsősorban angolul keresek, kutatok fel, ami által sokkal nagyobb rálátásra is tettem szert, mint pl. amikor zömében magyarul böngésztem a neten. Kicsit olyan, mint egy buborékból kiszakadni.

Illetve van még egy dolog, amiért rajongok, és az nemes egyszerűséggel... a levegő. Nagyon tiszta, imádom, kiváltképp eső után... és minden ami zöld, az nagyon zöld. Ha lenne elég napsütés, ez az ország maga lenne a ... de hagyjuk is, az van, ami van, valószínűleg tökéletes hely amúgy sem létezik a földön. Amire választottuk - tanulni - Birmingham tökéletesen megfelel. Szerencsére hosszú még az élet, sok minden belefér. Addig is, üdv Középföldéről.

Lediplomáztam. 

Igen, egy 3 évvel ezelőtt megfogalmazódott álom beteljesedett, és ugyan a rendhagyó graduation ceremony csak jövő januárban lesz, mégiscsak most érkezett el a pillanat, amikor az utam új fejezetet vesz. Ahogy István mondta, "Egy életszakasz vége és egy másik kezdete. Látszólag. Egyazon út mindkettő."

Augusztus van, és a hirtelen zuhogni kezdett esőt nézem bentről, a napfelkelte megnézését követően az ablakunkból. Hozzáteszem, ehhez hasonló kilátásunk még egyik lakásunkban sem volt. Lassan kezdem elhinni, hogy Angliában élünk. Sőt, még itt is fogunk, meglehet évekig még. Elkezdek egy Mesterszakot Szeptembertől Darryllel, a félig brit, félig skót jóbarátommal. Amiért azonban első körben kijöttem, az beteljesedett, megírtam az első feature film forgatókönyvemet és First Class-os diplomával végeztem. Szinte még mindig alig hiszem el... 

Most nyáron sajnos nem fogunk tudni hazautazni ezt megünnepelni. Hiányzik a család és a barátok, de érzem, hogy jó helyen vagyok. Amióta kijöttünk, kicsit olyan, mintha újraindult volna az életem. A nyelv és a kultúra új távlatokat nyitott meg, de sok mindent újra felfedeztem, ami magyarul, Magyarországon is fontos volt számomra. Talán itt az ideje kicsit belelazulni az ittlétbe. Tervezni, felfedezni. Lassan, de biztosan felkészülni a következő kihívásokra és lehetőségekre. Mi mindent tartogathat számunkra még ez a ország?

Megihletett a naplementében ez a két kiürült kávéspohár a székem mellett az erkélyen. Jókedvű, első tavaszi jóidős beszélgetéseket fog idézni, amikor visszagondolok rá.

Egyike ez azoknak a pillanatokban, amikor itt a nagy tanév-végi disszertációírós, vizsgázós hajrában egy kicsit meg tud állni a folyamatos gondolkodási kényszer, és levegőhöz kap a szürkeállományunk. Meg talán az őrülten rohanó idő is lelassul kicsit. Jó ilyenkor mélyen belenézni a társunk szemébe, és újra felismerni egymást.

Így bő egy év távlatából, amióta a Covid kirobbant, megszoktuk az itthoni létet. Kialakultak a napi rutinok, és a vizsgaidőpontok közeledte egyre kevesebb lehetőséget hagy bármi másra a tanuláson kívül. Nem panaszkodásképpen mondom - tudom, hogy még hiányozni fog az ilyen fokú elmélyültség valamiben, és vágyni fogom majd újra. 

Bő egy hónap, és lefutottam ezt a szellemi marathont, első nagyjátékfilm forgatókönyvem megírását. Addig még verejtékkel teli az út, mégsem cserélném el semmiért. Szeretem azt, amit csinálok. Olyan, mint a festés; minden nap gazdagodik a kép új ecsetvonásokkal.

Hogy ezután mi jön majd? Több lehetőség is van, de hamarosan vége egy szakasznak, ami az egyik legintenzívebb, lenyűgözőbb és kihívásokkal telibb éveim közé tartozik. Köszönöm, hogy eddig vezetett az Isten, és bízom abban, vezetni fog ezután is.

Időnként ráeszmélek, mennyire másképp, tucatnyi új receptorral nézem a filmeket amióta filmes egyetemre járok (sokat újra fogok még nézni!) Mennyi mindent köszönhetek az iskolának már most is!

Holnap kezdődik a harmadik, egyben utolsó tanévem a BA-n.

Emlékszem, több, mint két évvel ezelőtt mennyire misztikusnak hangzott még ez: Angliában tanulni egy egyetemen.

Milyen kis tétovàk voltunk két éve ugyanekkor, készülve az induló tanévre! (“Interesting fact: I’m married...”)

Sokszor éreztem azt, hogy óceánon evezünk, és nincs meg az a védőháló, mint otthon... de az iskola, az első élmények, benyomások, a felfedezés öröme mindig elfeledtette, vagy épp enyhítette a nehézségeket, kihívásokat.

Végül csak lettek barátaink is. Néha jönnek-mennek, néhol még kell a jégtörés, de kitartunk.

Mi ketten itt vagyunk egymásnak, közösen osztozunk jón és rosszon egyarànt.

Valahogy itt kint máshogy telik az idő. Az iskola mindent felgyorsít. A szeptember és május közötti időszak nagyon intenzív.

A járvány persze sok mindent megváltoztatott. Hiányozni fognak a szűk, tantermi vetítések, vagy amikor ott maradtam téblábolva òra után, hogy a földszintig tartó úton kicsit beszélgethessek a kedvenc tanárommal. Az egyetemi légkör nagyon sokat jelent nekem. Szerettem bent maradni egészen késõ estig, ha épp elõ kellett készítenem a The Hive-ot a Screenwriters Forumra. Sokszor reggeltõl estig bent voltam az iskolában, egyre jobban kiismerve minden zegét, zugát.

Holnaptól minden kicsit más lesz. Azt hiszem, egy kicsit nehezen engedtem most el ezt a nyarat, de talán azért, mert a Covid-19 olyan sok idõt elvett belõle. Intenzívebb, mozgalmasabb, kihívásokkal teli idõszak következik, még akkor is, ha azért sok lesz az online óra, és limitáltabb a tartózkodási idõ az egyetemen. 

Azt kívánom, hogy élvezzétek még az indiánnyár melegebb napjait! Szerencsére azért itt kint, Angliában is vannak ilyenek. :) 

A befektetés szóról sok embernek pénz, üzleti lehetõség jut eszébe. Amire azonban ritkábban asszociálunk, annak semmi köze anyagi, vagy szellemi javakhoz. Az emberi kapcsolatainkba való befektetésre célzok. Ami valljuk be, sokkal fontosabb, mint bármi más... mégis hajlamosak vagyunk kevesebb jelentõséget tulajdonítani neki, rosszabb esetben elhanyagolni.

Úgy gondolom, hogy idõt és energiát fektetni kapcsolatainkba esszenciális fontosságú ahhoz, hogy boldog életet éljünk. Egymásnak, egymásért vagyunk, és ha minden borul is az életünkben, ha van kihez fordulni, az valódi kincset ér. A "végén" úgyis minden anyagi dolog jelentõségét veszti, de az nem mindegy, kik állnak mellettünk, és milyen szívvel.

Könnyű lehet alábecsülni ezt, fõleg akkor, ha ilyen vagy olyan okból, de sok ember vesz körül a mindennapokban. Miért is gondolkodnánk ennek fontosságán, hiszen annyira "kézenfekvõvé" tud válni, hogy ott van nekünk a másik. 

Ami nem mindegy, az az, hogy ki marad meg. Az emberi kapcsolatok ugyanis viharosak, és csak az a hajó éli túl a tengert, aminek erõs a szerkezete. Ahogy az élet dobja a keményebbnél keményebb helyzeteket, szűkül azoknak a köre, akikre igazán számíthatunk.

A szeretet az alap, de önmagában nem elég. Szerethetjük mi a kertünket, de ha nem megyünk ki rendszeresen gondozni, pusztulásnak indul. Az adok-kapok elengedhetetlen. Még a legönzetlenebbnek hitt emberi kapcsolatainkban is vannak rejtett elvárások.

Persze ez nem meglepõ. A sejtjeink is folyamatosan információt, anyagot, energiát adnak át egymásnak - semmi sem működik kölcsönhatás nélkül. Azt pedig tudjuk, hogy az elizolálódott sejtek semmi jót nem okoznak a szervezetnek.

Ahogy a sejtjeink, mi is össze vagyunk kötve egymással energetikailag. Ápolni, gondozni ezeket a kapcsolódásokat az egyik legnagyszerűbb dolog, amit tehetünk magunkért, és másokért. 

31 èves lettem. Emlèkszem, mèg 29 voltam, amikor kiköltöztünk Angliàba. Először szálltunk le azon a kicsi reptéren, óvatosan szürcsölgetve kávénkat a borongós brit nyárban. Renit és Istvánt hívtuk, akik újabb tippeket adtak a “kinti” èlethez. Fèlve tettük meg első lépéseinket ebben az épülő metropoliszban, keresve a helyet, ami befogad majd minket.

Ami akkor “kinti” èlet volt, most már benti lett. Lassan másfél éve élünk itt, es belekerültünk az itteni èlet folyamàba. Megszerettük a levegő illatát.

Új időszámítás kezdődött itt. Fresh start. Valahol pedig a felnőtt életünk egy új szakasza.

Előző, 30. évem magas amplitúdókat hozott: veszteségeket, vészterhes időket és küzdelmet, de ugyanúgy szerelmet, szeretet, sikert és értékes új kapcsolatokat is.

Most még érzem, hogy a tartalékaim visszatöltésén vagyok, de hamarosan felbukkannak az új évtized lehetőségei és kihívásai.

Készen állok-e? Nem tudom. De ha visszagondolok, hol voltam 10 éve, akkor azért némi megnyugtatást ad, hogy abba az időszakban a legnagyobbnak gondolt traumákon és legnehezebbnek vélt időszakokon is átjutottam valahogy. Rázós volt? Igen. Próbára tett? Elégszer. Lenyűgözött? Számtalanszor.

Egyszer azt mondta nekem egy dj barátom, hogy az élet nagyon sokat tud adni, de csak akkor, ha ugyanannyit bele is teszel...

Ha valamit megtanultam, hát az, hogy minden amit elérünk, az tényleg csak rajtunk múlik, és ha kitartóak vagyunk az egész világ összefog, hogy a segítségünkre legyen.

Külső hatás következtében - például ha belép valaki az életünkbe, vagy történik velünk valami váratlan esemény - gyakorta kényszerülünk arra, hogy változtassunk az életünkön, másképp csináljuk, ahogyan eddig.

Mi van azonban akkor, ha a változás szükségessége belülről érkezik? Ha nincs semmilyen külső esemény, ami ezt indukálná? Az élet halad, amerre halad, mi azonban égető szükségét érezzük annak, hogy újra friss szemmel tudjunk nézni életünkre. Párkapcsolatunkra, hivatásunkra, de még a szenvedélyünkre is. Újra könnyedséggel, lazán tudjuk venni a különböző területek adta kihvásokat. Ha ezeken a területen régebb óta nincs változás, akkor mégis bennünk mi az, ami változik, ami miatt a kezdeti friss látásmódunk "kormos" lesz? Miért rakódnak rá rétegek?
Megszokás, kiszámíthatóság, kimondatlan dolgok, prekoncepciók, előítéletek. Ha ezektől már elég kormos lesz a lencse, akkor joggal ébred fel bennünk a vágy arra, hogy ezt "letisztítsuk". Megújítsuk a látásmódunkat, ami pedig megváltoztatja a hozzállásunkat és a tetteinket is. 

Úgy gondolom, ez a fajta tisztítás esszenciális abban, hogy valami, vagy valaki mellett hosszabb távon tudjuk elkötelezni magunkat. A belelazulás, könnyeddség, frissesség, ahogy a kezdetek kezdetén volt. Ez nem egyszerű - sőt, úgy gondolom, ez sokkal nehezebb, mint kapaszkodót keresni, és külső hatások eredményeként csavarni életünk menetén. A munka része ott kezdődik, hogy számba vesszük, mi az, ami rárakódott, és megvizsgáljuk, hogy miért rakódott rá? A letisztítás folyamata valójában egybeesik azzal, hogy figyelünk rá és teszünk azért, hogy mostantól másképp legyen, aminek lennie kell. Megkeresni azt, hogy mi az, ami eredetileg örömet okozott? Hogyan tudunk újra arra fókuszálni, és nem adni teret a félelemnek, kétségnek, frusztrációnak?

Ez egy kihívásokkal teli, de izgalmas út, ami sok régi újrafelfedezésével jár. A kulcs a mindennapokban történő alkalmazásában van, ehhez pedig inspirációt és kitartást kívánok mindenkinek!

Elérkezett hát a nagy nap.

Délelőtt 11-re beálított Dean, a költöztető, családostul - feleség (she's my beatiful wife), és két gyönyörű félvér gyerek ("and my naughty kids"), egy kisfiú és egy kislány. Mi eddigre jól szervezetten egymásra pakoltuk és leragasztottuk a dobozokat ("your place is very well organized"). A gyerekek nagy lelkesedéssel kapkodták fel a könnyebb cipelendőket, és a családi manufaktúra akcióba lendült.

A helyiségeket kevesebb, mint egy óra alatt kiürítették, és a "Man and a Van" feliratú furgon már úton is volt Edgbaston felé, "ahol a fák kezdődnek".
Mi taxival kicsit előbb értünk az új placchoz, és újfent elégedetten konstatáltuk, mennyire gyönyörű, békés és zöldövezeti helyet sikerült találnunk itt St Augustine kedves kis templomához közel, nagyjából két utcára onnan, ahol Tolkien fiatal éveit töltötte.

Ahogy beléptük az illatosított előtérbe, Dean már csörgött, hogy kicsit elkeveredtek. Útba igazítottam őket, és fél perc múlva az ismerős furgon leparkolt a háztömb elé. Szombat ide vagy oda, a gyerekek töretlen lelkesedéssel keresték a lehetőséget arra, hogy részesei legyenek a családi vállalkozásnak, és munka ott folytatódott, ahol abbamaradt.

Föl-le járt a megrakodott lift. Én lent maradtam pakolni, és ekkor lettem először figyelmes egy hangra, amely leginkább Pavarotti tenorjára emlékeztetett, és a liftből áradt. Ez azonban nem valamiféle beépített hangszóró volt, amely a lift mozgására lépett életbe, hanem Dean torkából tört elő a rejtett operaénekes, teljes terjedelmével. Nem tudni, mi hozta ki belőle ezt a számomra eddig ismeretlen képességét, de áriázott mindenhol... a folyosón, az előtérben, az ablakok kinyitása után még az erkélyen is, kitárva karját - ahogy az a nagy könyvben meg van írva.
A ház előtt egy ott lakó néni meg is állította, hogy szerinte ilyen hanggal operában kellene énekelnie. Rövid szóváltás után a néni kezében már ott volt egy névjegykártya, hiszen lenyűgöző tenor ide, vagy oda, de a biznisznek folynia kell!
Végül az összes csomag felhordásra került, és eljött a búcsúzás ideje. A feleségem jutalmul a gyerekeknek két Knopperst és 5-5 fontot nyújtott át - ahogy Ő mondta, aki szombaton is dolgozik, annak elismerés jár. A kislány örömében a nyakába ugrott, a kisfiú meglepődött, Dean pedig tréfásan megjegyezte, hogy így legalább nekik már nem kell zsebpénzt adniuk.

Mi pedig az élménydús, de fárasztó délelőtt után egy ebéddel jutalmaztuk meg magunkat egy közeli perzsa étteremben (hiába, a kelet az mindenhol megtalál minket - vagy fordítva?), majd egy igazán jót pihentünk otthon az új ágyon. Azért a szombat mégiscsak a feltöltődésről kell szóljon!
Persze nem tudtuk megállni, hogy szeretett, új lakásunkat ne rendezzük és csinosítsuk ameddig csak erőnkből futja még aznapra, de minden tevékenységünket a nyugalom és elégedettség hatotta át.

Este pedig, amikor tényleg nem bírtunk tovább már semmit sem pakolni, rendezni, díszíteni, akkor elindultunk otthonról, és egészen véletlenül kilyukadtunk az egyik legjobb kézműves hamburgerezőbe, ahol eddig valaha jártam. A rádióból a kedvenc zenéink szóltak és a pultos srác szuperjófej volt. Azt hiszem, minden összefogott azért, hogy azt érezzük, új otthonra találtunk.

"Mindannyian gyerekek vagyunk, csak időközben megöregszünk kicsit." - talán így tudnám lefordítani ezt a mondatot, amit a héten hallottam. 
Elgondolkoztatott, mert kapcsolódik ahhoz a felismerésemhez, miszerint "senki sem tudja a tutit". Reinkarnáció ide vagy oda, mindannyiunknak szembe kell nézni ugyanazokkal a nehézségekkel. Mindannyiunkat próbára tesz az élet, és sokszor kell, hogy szembesüljünk olyan helyzettel, amelyben még sosem jártunk azelőtt (de talán még azelőtt sem...). Vagyis hiába váltunk 'rutinossá' bizonyos szerepekben, hiába tudjuk eljátszani a magabiztost és megingathatatlant, az élet mindenki számára tartogat meglepetéseket.
Egy ilyen váratlan helyzet pedig miben különbözik azoktól, amelyekkel gyerekkorunkban kellett megküzdenünk? Nem-e találjuk magunkat újra és újra kiszolgáltatottan, sérülékenyen?

Gyermekként 100%-osan meg voltunk bizonyosodva róla, hogy a 'felnőttek' jól és magabiztosan csinálják a dolgokat. Átadtuk a felelősséget, ahogy 'felnőttként' is átadjuk mindenkinek, aki magabiztosan állít és tesz valamit. Mert ő biztos jobban tudja. 
Nem. 
Nem tudja.
De teszi. Mert a világnak haladnia kell valamerre.
Mi lenne azonban, ha felismernénk annak a felelősségét, hogy ugyanannyira tudhatjuk jól/rosszul a dolgokat mint mindenki más? Ami azt is jelentené, hogy a változtatásnak ugyanakkora felelőssége nyugszik a mi kezünkben, mint mindeni máséban.
Akkor miért teszi? Miért ő teszi? Mit tennék én?

Egyszerre ijesztő és lenyűgőző annak a tudata, hogy felelősség az én kezemben van a saját életem fölött. Aki ennek a súlyát nem bírja elviselni, az rendszerint másra rakja - persze ez masszív zsákutca.
Azt hisszük, rengeteg időnk van. Azonban ha felismerjük azt, mennyi a lehetőségeink száma, a sok idő hirtelen kevésnek tűnik. Ezért nem mindegy, hogy milyen szívvel, és hogyan töltjük el.

(Photo by Cole Rise)

Este útra kelünk, hogy elbúcsúzzunk egy barátunktól, aki holnap visszautazik Kuwaitba - remélhetőleg csak pár hónapra.
Odafelé fogunk egy Uber-t, én előre huppanok be, Ő hátra.
A sofőr a nevem eredete felől kérdez (mert az alkalmazás ugye kijelzi), lengyelnek tippelt, róla meg kiderül, hogy ghánai. Hamarosan megtudjuk, hogy Kwame Nkrumah volt a nagy szabadságharcosuk, aki 1957-ben felszabadította az országot brit gyarmati státuszából, ráadásul egyszer hazánkban is tiszteletét tette.
Mivel Ghánában az újszülöttek arról a napról kapják a nevüket, amelyen a világra jöttek, ezért az Ő neve Szombatot jelent (Kwame). Mivel én is szombaton születtem, ghánai értelemben mindenképp névrokonok vagyunk.
Minden napnak van férfi és női megfelelője is. Tehát összesen 7 férfi és 7 női név van (néhány variánssal kiegészítve). Mondhatni zseniális!
Sokat mesél még a szabadságharcosukról, és hogy mennyi mindent alapított - sokat köszönhetnek neki. Sajnos a hagyatékát beárnyékolja a jelenlegi politika rendszer. 
Azért jó tudni, hogy időnként születnek a világra olyan emberek, akik korukat megelőzve forradalmi eszméket tesznek megfoghatóvá. 

Érdekességképp hazafelé szudáni sofőrünk volt, aki orosznak nézett. Ez sem talált, de legalább egy újabb érdekes beszélgetés kezdődőtt el.

Na, hát ezért biztosan lehet szeretni Angliát.