Ahogy néztem a tárva-nyitva lévő, üresen tátongó öltözőszekrényemet, végigfutott előttem, hogyan indult karrierem a Cineworld-nél. Emlékszem, pont egy másik munkáról vártam visszajelzést, és nem igazán éltem bele magam, hogy én a mozinál fogok dolgozni (pedig gyerekkoromban volt egy ilyen vágyam, persze akkor még azt hittem, a munka része az is, hogy nézzük a filmeket). 

Egy második körös állásinterjú miatt még az induction day-emre se mentem el, csak pár nappal később, aminek viszont megvolt az a különleges élménye, hogy teljesen exkluzív volt, csak én vettem részt rajta mert a többiek már addigra megkapták.

Végül is a másik munka ugyan összejött, de csak temporary lett volna, szóval a mozi mellett döntöttem. Első hivatalos állásomat Angliábban valahogy mindig úgy képzeltem el, hogy majd Londonba járok fel vonattal nagy komolyan, bámészkodva a tájakon, olvasgatva valamit vagy készülve az adott napra.

Hát a vonatozás része az megmaradt, csak épp a vonaton töltött idő rövidült le 10-15 percre, az utazás jelentős részét a buszozás és a gyaloglás tette ki.

Illetve én, aki úgy gondoltam, sosem fogok customer service-ben dolgozni, végül is csak ott kötöttem ki. Aki valaha dolgozott ebben, az tudja, hogy ezt megszeretni nem, maximum megszokni lehet. Mivel én keményen dolgozom, szerencsére a management nagyon hamar megkedvelt, és viszonylag hamar kaptam nagyobb és nagyobb felelősséggel járó feladatköröket, ami ugyan a fizetésemben nem mutatkozott meg, de legalább volt egyfajta haladás élményem. Emellett azt hittem, majd ha moziban fogok dolgozni, állandóan filmeket fogok nézni a szabadidőmben - na ez sem pont így lett. Legtöbbször a műszak végén csak egyszerűen örültem, hogy végre mehetek haza. Talán ha nem laktam volna ennyire messze a mozitól, többször csábulok el arra, hogy ottmaradjak, vagy beugorjak megnézni egy filmet.

Ami a legjobb része volt ennek a munkának, és élvezhetővé tette, az egyértelműen maga a csapat, akikkel vállt vállnak vetve napi szinten álltuk a customer-ek hordáit, vagy épp elütöttük az csendesebb időintervallumokat. A bajtársiasság érzése, az, hogy ugyanazon a nehézségeken mentünk keresztül, összekovácsolt minket, tényleg azt éreztem, hogy egy hajóban evezünk. 

Nagy részük jóval fiatalabb volt, mint én, 20 év körüli, élénk, egymás vérét folyamatosan szívó lányok és fiúk. Különcökben, egyedi karakterekben nem volt hiány, nem igazán tudok felidézni olyan műszakot, amikor valaki ne csalt volna mosolyt az arcomra vagy ne nevetetett volna meg. Sokszor felidézte bennem azt az élményt, amikor Magyarországon színész-drámatanárként bizonyos iskolákba jártunk rendszeresen foglalkozásokat tartani.

Ha már színészet, akkor itt megemlíteném a marketing anyagokat, amiket készítettünk a különböző filmek promótálásához. Érdekes élmény volt, ahogy hasonlóan egy társulathoz, újra és újra összeálltunk, színészi és egyéb kreatív képességeinket alkalmazva a különböző fotók és videók készítéséhez a social media oldalakra. Egy ízben még egy hip-hop video is készült Karácsonyra, amihez rendes füstgépet is használtunk. 

Hiányozni fognak a kollégáim, többet közülük kölönösen megszerettem, és tudom, hogy én is sokat jelentek nekik, amit éreztem a búcsú szomorú pillanatainál. Sokáig fognak még az arcok, a hangok és a nevetések élni bennem, de tudom, hogy itt volt az ideje tovább lépni. Illetve, ha reális vagyok, néhányukon kívül kétlem, hogy hosszú távon ott maradnának ugyan azok az emberek, akikkel én együtt dolgoztam. A Cineworld csak egy átmeneti állomás szinte mindannyiunk életében. 

Fontos még megemlítenem, hogy ez volt az első munkahelyem úgy, hogy már muszlim vagyok. Nyíltan gyakorolhattam a vallásom, és a lehető legnagyobb szabadságot kaptam abban, hogy imádkozhassak, és hogy hosszabb szabadságot vehessek ki a Ramadan alatt. A műszakok alatt mindig fedeztük egymást a többi muszlim kollégával, hogy el tudjunk menni imádkozni, illetve jóban lettem nagyon a közelben lévő kebabos pakisztáni testvérekkel, akik Ramadan során a szokásosnál is nagylelkűbbek voltak velem, megosztva saját nemzeti ételeiket amikor napnyugta után beugrottam hozzájuk a böjtöt megtörni. Minden egyes munkanapomon hozzájuk jártam enni a 14 hónap alatt, amíg a moziban dolgoztam.

Összességében nem reméltem sokat ettől a mozis munkától, de annál többet kaptam. Különleges, vidám, egyedi karaktereket, egy igazán színes, élénk társaságot, akiknek mindig van erejük jókedvre deríteni egymást egy nehéz vagy épp unalmas napon a moziban. Szívből azt kívánom, hogy találják meg a helyüket ebben a világban, és érjék el az álmaikat és céljaikat, amiért hajtanak.