where the trees begin

Elérkezett hát a nagy nap.

Délelőtt 11-re beálított Dean, a költöztető, családostul - feleség (she's my beatiful wife), és két gyönyörű félvér gyerek ("and my naughty kids"), egy kisfiú és egy kislány. Mi eddigre jól szervezetten egymásra pakoltuk és leragasztottuk a dobozokat ("your place is very well organized"). A gyerekek nagy lelkesedéssel kapkodták fel a könnyebb cipelendőket, és a családi manufaktúra akcióba lendült.

A helyiségeket kevesebb, mint egy óra alatt kiürítették, és a "Man and a Van" feliratú furgon már úton is volt Edgbaston felé, "ahol a fák kezdődnek".
Mi taxival kicsit előbb értünk az új placchoz, és újfent elégedetten konstatáltuk, mennyire gyönyörű, békés és zöldövezeti helyet sikerült találnunk itt St Augustine kedves kis templomához közel, nagyjából két utcára onnan, ahol Tolkien fiatal éveit töltötte.

Ahogy beléptük az illatosított előtérbe, Dean már csörgött, hogy kicsit elkeveredtek. Útba igazítottam őket, és fél perc múlva az ismerős furgon leparkolt a háztömb elé. Szombat ide vagy oda, a gyerekek töretlen lelkesedéssel keresték a lehetőséget arra, hogy részesei legyenek a családi vállalkozásnak, és munka ott folytatódott, ahol abbamaradt.

Föl-le járt a megrakodott lift. Én lent maradtam pakolni, és ekkor lettem először figyelmes egy hangra, amely leginkább Pavarotti tenorjára emlékeztetett, és a liftből áradt. Ez azonban nem valamiféle beépített hangszóró volt, amely a lift mozgására lépett életbe, hanem Dean torkából tört elő a rejtett operaénekes, teljes terjedelmével. Nem tudni, mi hozta ki belőle ezt a számomra eddig ismeretlen képességét, de áriázott mindenhol... a folyosón, az előtérben, az ablakok kinyitása után még az erkélyen is, kitárva karját - ahogy az a nagy könyvben meg van írva.
A ház előtt egy ott lakó néni meg is állította, hogy szerinte ilyen hanggal operában kellene énekelnie. Rövid szóváltás után a néni kezében már ott volt egy névjegykártya, hiszen lenyűgöző tenor ide, vagy oda, de a biznisznek folynia kell!
Végül az összes csomag felhordásra került, és eljött a búcsúzás ideje. A feleségem jutalmul a gyerekeknek két Knopperst és 5-5 fontot nyújtott át - ahogy Ő mondta, aki szombaton is dolgozik, annak elismerés jár. A kislány örömében a nyakába ugrott, a kisfiú meglepődött, Dean pedig tréfásan megjegyezte, hogy így legalább nekik már nem kell zsebpénzt adniuk.

Mi pedig az élménydús, de fárasztó délelőtt után egy ebéddel jutalmaztuk meg magunkat egy közeli perzsa étteremben (hiába, a kelet az mindenhol megtalál minket - vagy fordítva?), majd egy igazán jót pihentünk otthon az új ágyon. Azért a szombat mégiscsak a feltöltődésről kell szóljon!
Persze nem tudtuk megállni, hogy szeretett, új lakásunkat ne rendezzük és csinosítsuk ameddig csak erőnkből futja még aznapra, de minden tevékenységünket a nyugalom és elégedettség hatotta át.

Este pedig, amikor tényleg nem bírtunk tovább már semmit sem pakolni, rendezni, díszíteni, akkor elindultunk otthonról, és egészen véletlenül kilyukadtunk az egyik legjobb kézműves hamburgerezőbe, ahol eddig valaha jártam. A rádióból a kedvenc zenéink szóltak és a pultos srác szuperjófej volt. Azt hiszem, minden összefogott azért, hogy azt érezzük, új otthonra találtunk.