"Mindannyian gyerekek vagyunk, csak időközben megöregszünk kicsit." - talán így tudnám lefordítani ezt a mondatot, amit a héten hallottam. 
Elgondolkoztatott, mert kapcsolódik ahhoz a felismerésemhez, miszerint "senki sem tudja a tutit". Reinkarnáció ide vagy oda, mindannyiunknak szembe kell nézni ugyanazokkal a nehézségekkel. Mindannyiunkat próbára tesz az élet, és sokszor kell, hogy szembesüljünk olyan helyzettel, amelyben még sosem jártunk azelőtt (de talán még azelőtt sem...). Vagyis hiába váltunk 'rutinossá' bizonyos szerepekben, hiába tudjuk eljátszani a magabiztost és megingathatatlant, az élet mindenki számára tartogat meglepetéseket.
Egy ilyen váratlan helyzet pedig miben különbözik azoktól, amelyekkel gyerekkorunkban kellett megküzdenünk? Nem-e találjuk magunkat újra és újra kiszolgáltatottan, sérülékenyen?

Gyermekként 100%-osan meg voltunk bizonyosodva róla, hogy a 'felnőttek' jól és magabiztosan csinálják a dolgokat. Átadtuk a felelősséget, ahogy 'felnőttként' is átadjuk mindenkinek, aki magabiztosan állít és tesz valamit. Mert ő biztos jobban tudja. 
Nem. 
Nem tudja.
De teszi. Mert a világnak haladnia kell valamerre.
Mi lenne azonban, ha felismernénk annak a felelősségét, hogy ugyanannyira tudhatjuk jól/rosszul a dolgokat mint mindenki más? Ami azt is jelentené, hogy a változtatásnak ugyanakkora felelőssége nyugszik a mi kezünkben, mint mindeni máséban.
Akkor miért teszi? Miért ő teszi? Mit tennék én?

Egyszerre ijesztő és lenyűgőző annak a tudata, hogy felelősség az én kezemben van a saját életem fölött. Aki ennek a súlyát nem bírja elviselni, az rendszerint másra rakja - persze ez masszív zsákutca.
Azt hisszük, rengeteg időnk van. Azonban ha felismerjük azt, mennyi a lehetőségeink száma, a sok idő hirtelen kevésnek tűnik. Ezért nem mindegy, hogy milyen szívvel, és hogyan töltjük el.

(Photo by Cole Rise)