33 èves lettem most januárban. Eredetileg itt kint Angliában, Wales-től nem messze akartam megünnepelni, egybekötve a diplomaosztómmal, de mivel ez utóbbit az utolsó pillanatban elhalasztották, végül is mi ugrottunk haza egy rövid 4 napra.

A legjobb édesanyámat volt jó látni 16 hónap után (a kedvenc citromos sütimet sütötte!). Valahogy ez az idő és a távolság ráébresztett arra, mennyire hiányzik és hogy nagyon szeretem őt. Sokkal több időt fogok vele tölteni mostantól minden látogatásunkkor.

Barátok közül ezúttal csak szűkebb kör vett körül, de talán jobb is volt így, több figyelmem jutott mindenkire. Gondoltam a 33 különlegessége okán lesz valami vallásos jelenés is, aminek szemtanúja leszek, de végül is erre nem került sor. Viszont jókat beszélgettünk és rengeteget nevettünk.

A többi nap nem volt teljesen feszültségmentes, de egyszerűen szólva Magyarországon van egy "kellemetlen tapasztalatok checklist", amin minden látogatáskor át kell menni, különben nem lesz teljes az élmény. 

Megmondom őszintén, most előszőr éreztem azt, hogy tényleg jó Birminghamben leszállni a repülőről. Otthon érzés. Nem tudnék már Magyarországon élni, de azért egy Üröm-Birmingham privát járat jó lenne, vagy teleportálás képessége.

Túl sok idő azonban nem maradt kipihenni az utazást, mert az utazást követő héten pénteken már prezentálnunk kellett Paul Green producernek, és le kellett adnom egy hosszú riportot is a munkafolyamatról és kutatásunk eredményéről.

Ezzel le is zárult az első félév a Mesterszakon, ami finoman szólva is gyorsan elrepült. Aminek viszont örülök, hogy végre csatlakoztam az osztálytársaimhoz, hogy ezt még aznap este megünnepeljük. Őszintén szólva az Undergraduate szakon elég magának való osztálytársaim voltak (hiába no, írók...), és az első évet eltekintve amikor Sayimmal, az indiai barátommal mentünk ide-oda, nem igazán volt social life-om. Persze a Covid pandémia is közrejátszik ebben, de egyre kevesebbet mozdultam ki itthonról, és ezzel csak ezen az estén szembesültem igazán.

Kiderült ugyanis, hogy nagyon jó fej osztálytársaim vannak, akik igazán szerethetőek, egytől egyig. Nyitottság szempontjából pedig teljesen az ellenkezői a korábbi osztálytársaimnak. Sokkal inkább extrovertáltabb mindegyikük, nagyon vicces esténk volt (Jake egy igazi magician volt azzal a polaroid fényképezőgéppel), úgy éreztem többükhöz sikerült közelebb kerülnöm (még rajzelemzés is volt, úgy tűnik ezen mindenkinek át kellett mennie). A 'Take me home, country roads'-ot énekelni pedig feledhetetlen volt valami teljesen noname Digbeth-i pubban. Akkor már csak hárman maradtunk. Szerencsére annak ellenére, hogy nem iszom, valami csodával határos módon jól bírom az alkoholt, és meggyőződtem róla, hogy mindenki épségben hazakerül, aki nálam kevésbé.

Kicsit ma el is szomorodtam, hogy már csak egy szemeszterünk lesz közösen, épp, hogy kezdünk összekovácsolódni, aztán pedig szét is széledünk internship-re a harmadik félévben. Közben örülök, hogy az egyetem végül is megadta ezt a student social life-ot, és van még idő, amivel viszont lehet élni, és tovább mélyíteni ezeket az emberi kapcsolatokat, akkor is, ha csak 'átutazók' vagyunk egymás életében.    

Ráeszmélések időszaka most ez, látom, hogy az idő limitált, viszont amennyi megadatik, azt felhasználhatom arra, hogy változtassak és több időt töltsek azokkal akiket szeretek és akik közel kerülnek hozzám.