Az embernek előbb, vagy utóbb (kinél hogy jön ki a "lépés") konfrontálódni kell a szíve vágyával.
Ezt mind ott hordozzuk a szívünk mélyén, hol jobban, hol kevésbé eltemetve. Mind ábrándozunk arról, milyen lenne, ha........ 
Milyen lenne? Egy biztosan nem: könnyű. Valamiért ezt a hangot a legnehezebb követnünk, habár ez az egyetlen hang, ami a be-, és kiteljesedéshez vezet minket. 
Annak a képességnek, tehetségnek, adottságnak, egy szóval mondva potenciálnak a kiaknázásához, amivel a Teremtő Isten megáldott minket. Áldás, akkor, ha követed.
Befelé fordulásunk során, belső csendünkben, magányos perceinkben megszólít minket, és táncra hív. Sok úton járhatsz, de végül mind ide vezet. Mihez kezdünk hát az idővel, amely megadatik?

Ha egyetlen dolgot tanácsolhatnék az engem (is) követő emberiségnek, embereknek, az az lenne, hogy ne féljenek követni az álmaikat. Ne féljenek követni azt a hangot, ami nem hagy nyugodni. Okkal teszi ezt. Mert jobban tudja minálunk, hogy miért kaptuk ezt a földi életet, minden lehetőségével és nehézségével együtt.
Mert tévedés volna azt állítani, hogy nem nehéz. Ahol van áramlás, ott megjelenik az ellenállás is. Kételyek és kétkedők. Azonban ez, mint ahogy minden más is, csak belső harcainknak a külső kivetülése. 
Nem tudom mi van az út végén, azonban meggyőződésem, hogy mindig lesz egy kéz, egy szó, egy tekintet, ami visszatérít az útra. Az én és a te utadra, mindannyiónk útjára, amit járunk, hol keresztezve, hol egyedül hagyva egymást.. de sosem magára. Vannak harcok, amiket egyedül kell megvívni, de mindig ott van egy sugara a reménynek, ha segítségünkre kell, hogy siessen.

Mi pedig haladunk tovább. Hogy miért? A napokban hallottam egy idézetet egy számomra oly kedves könyvből, ami jobban beszél most énnálam:

"In the silence of our hearts, we know that we are proving ourselves worthy of the miracle of life."