Megihletett a naplementében ez a két kiürült kávéspohár a székem mellett az erkélyen. Jókedvű, első tavaszi jóidős beszélgetéseket fog idézni, amikor visszagondolok rá.

Egyike ez azoknak a pillanatokban, amikor itt a nagy tanév-végi disszertációírós, vizsgázós hajrában egy kicsit meg tud állni a folyamatos gondolkodási kényszer, és levegőhöz kap a szürkeállományunk. Meg talán az őrülten rohanó idő is lelassul kicsit. Jó ilyenkor mélyen belenézni a társunk szemébe, és újra felismerni egymást.

Így bő egy év távlatából, amióta a Covid kirobbant, megszoktuk az itthoni létet. Kialakultak a napi rutinok, és a vizsgaidőpontok közeledte egyre kevesebb lehetőséget hagy bármi másra a tanuláson kívül. Nem panaszkodásképpen mondom - tudom, hogy még hiányozni fog az ilyen fokú elmélyültség valamiben, és vágyni fogom majd újra. 

Bő egy hónap, és lefutottam ezt a szellemi marathont, első nagyjátékfilm forgatókönyvem megírását. Addig még verejtékkel teli az út, mégsem cserélném el semmiért. Szeretem azt, amit csinálok. Olyan, mint a festés; minden nap gazdagodik a kép új ecsetvonásokkal.

Hogy ezután mi jön majd? Több lehetőség is van, de hamarosan vége egy szakasznak, ami az egyik legintenzívebb, lenyűgözőbb és kihívásokkal telibb éveim közé tartozik. Köszönöm, hogy eddig vezetett az Isten, és bízom abban, vezetni fog ezután is.