2018-ban, augusztus 20-át követően jöttünk ki. Előző nap még a tűzijátékot néztük a búcsúesténken a tetőről (miután három év után megtudtuk, hogy fel lehet oda menni), másnap reggel már a birminghami reptéren szürcsöltük a kávénkat, Renivel és Istvánnal Skype-olva, akik tanácsokkal láttak el, mivel már éltek itt kint ők is.

Nem mondanám, hogy megszerettük a várost. Van egy ilyen mondásunk, hogy ahol két hét után nem érzed otthon magad, ott később sem fogod. Bejött. Persze van, aki azt mondja, autóval élhetőbb lenne... de én szeretek sétálni, arra vannak a lábaim. Szeretem a nagy tereket, gyalog elérhető parkokat, az igényes építészetet és városrendezést...

Birmingham egyikben sem jeleskedik. Lehet, hogy 600 park van a városban, de azok annyira elszórva és sokszor csak autóval megközelíthetőek, hogy ember legyen a talpán, aki ebből maroknyit is bejárt. Birmingham egy egyetemváros, itt tanulni lehet, meg persze dolgozni, sok a munkalehetőség, London után talán itt a legtöbb. 

Szóval három év, két lakás, egy diploma eddig a mérlegen. Kár, hogy ebből a három egyetemi évemből az utolsó másfélre azért rányomta a Covid a bélyegét. Persze jó így, ahogy volt, de azért örülök, hogy idén Szeptembertől kezdhetem a Mesterszakot, már egy sokkal normálisabb felállásban pandémia-ügyileg. Kicsit újra átélem majd az iskolakezdés izgalmát, mint ami 3 éve is megvolt, amikor először jártunk az egyetem környékén még az tanévkezdés előtt, vagy amikor először mutatták be a tanári kart, és első alkalommal ültünk be az órákra. Sosem felejtem el, ahogy Andy, a screenwriting tanárom először szólalt meg a hátam mögött magyarul, ahogy épp a származásomról beszéltem, miszerint magyar vagyok:

- Nahát, tényleg?

Andyvel később nagyon jóban lettünk (mint kiderült, Debrecenben élt néhány évig), sokszor maradtam ott órák után, hogy beszélgessek kicsit vele, segítettem neki a Screenwriters Forumon, pub-ban is voltunk, ő pedig szépen végigkísérte a három éves fejlődésemet, miképp sajátítom el a műfajt - nem az anyanyelvemen.  Abban is biztos vagyok, hogy amennyire ideje engedi, a karrieremet is végig fogja kísérni. 

Ott van még persze Xavier, a leglelkesebb akadémikus professzor, akivel valaha találkoztam, aki egyszer még az egyik rémálmát is elmesélte. Hálás vagyok neki, mert mindig gondoskodott róla, hogy kapjak lehetőségeket, ha az egy filmről való beszámoló volt az órán, akkor úgy, ha interjúk készítése a Cine-Excess filmfesztiválon, akkor úgy, de még egy dokumentumfilm vágási munkálataiba is bevont, már az első év végén.

Szóval jó lesz még ez a plusz 1 év, vagyis inkább 18 hónap, mire a placement-tel együtt a mesterszakon is lediplomázom. Aztán zsa! De hova is?

Bármennyire is megszerettem Amszterdamot vagy épp Tenerifét, ahova többször is eljutottunk ittlétünk alatt, egyelőre ezek holiday location-ök maradnak, a béke szigetei az élet forgatagában. Az állampolgárság megszerzése miatt muszáj legalább 5 évet itt élnünk, az Egyesült Királyságban. Szóval ha választani kellene, inkább délnek mennénk, ahol több a napsütés és a meleg, és nem utolsó sorban végre a tengerparton élhetnénk... ami azért valljuk meg, sokkal viselhetőbb akkor is, ha tré az idő, ami itt... hát, hogy is mondjam, túlzás nélkül az év 90%-a. Legalábbis errefele, Birminghamben, Anglia közepén mindenképp.

London egyelőre még nem játszik, de ott van Brighton, Bristol vagy Liverpool (szempont a tengerpart közelsége!), ha épp moccannánk... amit jövőre akár lehetségesnek érzek. Angliát látni kell, és Birmingham képe csalóka; nem tudnám őszintén azt mondani, hogy láttam ezt az országot, ha másik városban nem próbálnánk ki, milyen élni (és most nem csak rövidebb holiday célú látogatásokról beszélek). Kell egy hely, ahol jobban otthon érezzük magunkat, és nem kell hozzá repülőre ülni és elhagyni az országot.

Az egyetemen kívül több mindenért hálás vagyok ám. Valahogy az angol nyelv újra felfedeztette velem gyermek-, és fiatalabb kori önmagam rajongásának tárgyait, pl. elmondhatatlanul nagyszerű érzés a könyveket, amiket magyarul olvastam, most angolul megismerni, a filmeket folyton angolul nézni, vagy épp csak beszélgetni valamiről amit én magyarul ismertem meg, aki itt nőtt fel az pedig angolul, vagy egy teljesen másik nyelven, hiszen nagyon multikulti a város. Legjobb példa erre, amikor egy arab és egy román haveroddal activityzel egy asztalnál, és mindegyikünk máshogy mondja Malackát a Micimackóból.

Mostanában azt is nagyon élvezem, hogy kedvenc íróimat, alkotóimat követem social medián, hogy megismerjem a gondolataikat, meglássam a hús-vér embereket. Ezt persze megtehettem volna Magyarországon is, de otthon pl. az életben nem töltöttem volna le a Twittert, hiszen senki nem használta, csak a Facebookot. Itt FB-ot senki nem használ, de Twitteren fönt van a fél világ... és ahogy a hírek olvasása is egy idő után egyértelműen angolul történt, úgy minden mást is elsősorban angolul keresek, kutatok fel, ami által sokkal nagyobb rálátásra is tettem szert, mint pl. amikor zömében magyarul böngésztem a neten. Kicsit olyan, mint egy buborékból kiszakadni.

Illetve van még egy dolog, amiért rajongok, és az nemes egyszerűséggel... a levegő. Nagyon tiszta, imádom, kiváltképp eső után... és minden ami zöld, az nagyon zöld. Ha lenne elég napsütés, ez az ország maga lenne a ... de hagyjuk is, az van, ami van, valószínűleg tökéletes hely amúgy sem létezik a földön. Amire választottuk - tanulni - Birmingham tökéletesen megfelel. Szerencsére hosszú még az élet, sok minden belefér. Addig is, üdv Középföldéről.