Sámántábor. Ami megmutatta, hogy a világ nem tartogat meglepetéseket számodra. Minden, amit történik Veled, azt Te vonzod be, legyenek azok helyzetek, emberek, történések, érzések, szavak,szavak, hangok, képek. Te teremted a tudatoddal a valóságot, Te teremtesz a gondolataiddal - akár pozitívakkal, akár negatívakkal. Minden egyes pillanatban fülön csíphető, mi az, amit kivált belőled egy helyzet, és ezzel a reakcióval Te milyen irányba görgeted tovább a valóság szekerét... és ez milyen újabb helyzetet teremt, ésígytovább, ésígytovább.. így megy ez a végtelenségig, mert egymást generálják ezek a folyamatok. Azt érdemes fontolóra venni, hogy minden, ami a világban van, az a Te tükröd - megmutat valamit belőled, választ ad valamelyik kérdésedre. Ezért érdemes minden tükröddel úgy bánni, ahogy önmagaddal bánnál - vegyünk például egy másik embert. Bármit is mondasz róla, teszel vele: önmagadnak mondod, önmagaddal teszed. A világ valóban egy nagy színpad, amelyben Te állítod fel a díszletet, és egyben Te vagy a főszereplő is. Úgy érdemes játszani, hogy ha felelőtlenül teszed, a saját élményedet rontod el, és nem lesz élvezetes az előadás. Azonban ha jól bánsz a szereplőkkel, kihasználod a díszlet adta lehetőségeket, és hű maradsz önmagadhoz, akkor olyan közel kerülsz a valósághoz, amennyire csak ebből a "szakmából" kifolyólag lehetséges. Szerintem érdemes ezeket végiggondolni, és mindig egy lépéssel az előtt a hang előtt járni, aki a történések forrását és megoldását sosem Tebenned, hanem a külvilágban keresi. Változz, és a világ is változik majd, mert a világ benned ölt testet, és rajtad keresztül nyer formát.

Bármi, amit teszel, annak helye van a világban, és épp ezért felelősséggel tartozol érte, miként látod azt, és merre mozdítod.

Különös érzés, ha van egy olyan valakid a világon, aki előtt lelkileg teljesen mezítelen vagy. Bármennyi idő is telt el, bármennyit is fejlődtél, előtte mégis úgy érzed magad, mintha lényegében nem változott volna semmi. Te valahol ugyanaz maradtál, és Ő valahol ugyanaz maradt, és a kapcsolat, ami összeköt benneteket, szintén semmit sem változott. Nem tudni, ez a változatlanság mikor nyerte el végleges állapotát - talán mindig is ilyen volt. Akár egy elveszett üzenet a palackban: néha lehúzza az ár, néha a felszínen viszi, de a szavak, amik fel vannak írva a papirosra, még mindig ugyanúgy kivehetőek az üveg falán keresztül... nem fakultak és nem mosódtak el. Ezek azok a dolgok, amiről az ember a szíve mélyén tudja, hogy örök érvényűek, és végigkísérik az egész életét. Minden megváltozik, és mégsem változik semmi. Vannak érzések, élmények, amelyek egyszerűen túl mélyen beivódtak az ember lelkébe. A legelső megtapasztalások mindig a legmaradandóbbak. Megszeretted magad az Ő tükrében. Azzá váltál, aki mellette szerettél volna lenni. Tudatossággal persze mindez kezelhetőbb... csak a tudatalatti óceánja néha váratlan örvényeket tartogat. Azt hiszem, az ember végső soron mégis bölcsebb lesz - belátóbb és reálisabb, amiből kellemes (ön)irónia is fakadhat. Szerintem érdemes az élet mély és keserű történeteit inkább ily módon feldolgozni. Sejteni ugyan lehet, hogy mit hoz a jövő, de biztos úgysem lehetsz benne sosem. Nem a reményről beszélek - az csalóka álomkép - hanem az élet zseniális véletlenszerűségéről. A végtelen variációk puszta gondolata is izgalommal tölt el, és újra emlékeztet arra, hogy az, ami időnként nagyon tudj fájni, mennyire csodálatos pillanatokat tartogat.

Egyre többször nyerünk mostanában bepillantást abba, hogy milyen egy magasabb rendű életben élni.

Milyen az, amikor a lépteid könnyedek, a szíved tiszta, és az elméd sugárzik a tér minden irányába. Milyen az, amikor az angyalod vigyáz rád, akár a leghihetetlenebb helyzeteket idézve elő. Milyen az, amikor érzed, tapasztalod és használod az energiákat, amik átjárják a testedet, felülemelve azt a vélt korlátain. Mindezeknek az egysége, egy harmonikus ember megtapasztalja azt, hogy amikor belép egy helyre, egyszerűen jobban fogják érezni magukat az emberek is, akik körülveszik őt. Mert ez "ragályos". Átvesszük egymástól, bármilyen rezgést is hordozzon a másik. Akkor pedig már inkább pozitívat közvetítsünk, nemdebár? Mennyivel szebb lenne a világ... és szebb is lesz. Mert egyre gyakrabban, egyre hosszabban, és egyre többen fogjuk ezt megtapasztalni. Amikor pedig elegen leszünk - valami megváltozik. Már most mutatkoznak jelei. Felelősséggel tartozunk nemcsak mások felé, hanem önmagunk felé is. Rajtunk áll, mit kezdünk azzal, ami megadatik. Mindenkinek kezében van a döntés, a saját élete feletti irányítás joga. Csak azt sem szabad elfelejteni, hogy mindennel, amit teszünk - de akár csak gondolunk - hatása van másokra... és azt fogjuk mi is visszakapni. Érdemes mérlegelni, hogyan játsszuk ezt a játékot. Egy barátom egyszer azt mondta, hogy az élet nagyon sokat tud neked adni - de csak akkor, ha Te is beleteszel a "közösbe".

Jó összegzése ez most a mai napnak, úgyhogy egyben búcsúzom is. Mindenkinek szépjóéjszakát kívánok!

Szerintem igaz pillanatról akkor beszélhetünk, amikor mindkettőnk felismerése egyszerre születik meg, felrúgva a tér és az idő korlátait. Ha az igazságérzetet követő kijelentés szinkronban van a Te lelked mélyén régóta érlelődő belső bizonyossággal, így egyesülve egy szent momentumban. Képzeld úgy el, hogy egyszer csak elfordul a szívedben egy olyan mutató, aminek a helyes iránya igazából benned sem volt soha kétséges, és úgy érzed, hogy olyasvalamire jöttél rá, amit mindig is tudtál.

Ennek a közös felismerésnek beteljesedése fölött érzett örömünk biztos jele annak, hogy ismét előrébb haladtunk utunkon.

Egy este az öreg cherokee indián mesélni kezdett az unokájának arról a csatáról, ami minden emberben zajlik. Azt mondta:
"Fiam, a csata két farkas között zajlik, akik mindannyiunkban ott lakoznak.
Egyikük a Rossz. - A  félelem, a düh, a irigység, a féltékenység, a  sajnálat, a szánalom, a kapzsiság, az erőszak, az önsajnálat, a bűntudat, a harag, a kisebbrendűség, a hazugság, a hamis büszkeség, a felsőbbrendűség és az ego.
Másikuk a Jó. - Az Szeretet, az öröm, a béke, a remény, a nyugalom, az alázat, a kedvesség, a jóindulat, az empátia,  a nagylelkűség, az igazság, az együttérzés és a hit."
Az unoka elgondolkozott egy pillanatra, majd megkérdezte nagyapját:
"És melyik farkas győz?"
Az öreg indián mosolyogva válaszolt:
"Az, amelyiket eteted!"

(Az egyik kedvenc történetem.)

Mi lehet a titok?

Mi lehet a titka azon pillanatoknak, amikor megszűnik a megszokott érzékelésünk, és örökkévalónak tűnik az idő? Hol van a forrása annak a mélyről jövő, közös igazságnak, amit felismerünk az ilyen momentumokban? Mert ugyan élhetjük át ezt egyedül, vagy valaki mással, esetleg többedmagunkkal, lehetünk a szemtanúi... mégis, az érzet azonos. Ez az érzet pedig nem más, mint hogy elkaptunk valami örökkévalót... hiszen ezeket a pillanatokat már milliószor átélték előttünk is, és utánunk is át fogják. Alfájuk és omegájuk az embernek az élethez való viszonya, és csak úgy örvénylenek az idő viharában... mégis, ami a beteljesedésükhöz vezet, az minden esetben teljesen egyedi és személyre szabott. Ez a kettősség vezet egy olyan megismételhetetlen (!) élményhez, ami kitörölhetetlenül beleég a lelkünkbe, jobban, mint bármi más. Ekkor éljük át a legintenzívebben az életet, felszabadulva a tér és az idő korlátai alól, eggyé olvadva az örökkévalóval. Megtapasztaljuk azt, ami mindig is volt, és mindig is lesz. Azokat az élményeket, amelyek a legjobban az élethez kapcsolnak, és megérintenek minket, embereket.

Hát mi másért, ha nem ezért megéri élni?!

Olyan egyszerű ez a szó, nem gondoltam volna, hogy valaha is le tudom majd írni... ilyen egyszerűen.

Ha azonban egyszer ez bekövetkezett, egyszerre azon kapja magát az ember, hogy egyszerűbben látja a dolgokat, mert a sok fölöslegesség eltűnt az agyából, egyszersmind a jelenségek is tisztább valójukban tűnnek fel az orra előtt.

Szinte minden olyan egyszerre történt...

Pedig ez csak visszagondolva igaz. Valójában hosszú munka és sárban taposás eredménye (de nem bánom, minden elhagyott gyöngy csak az úton egy göröngy). Tény, hogy már-már (félve merek csak ilyet kimondani), de otthonra leltem. Nagyon magamra találtam a Pránanadis táborban. Elkapott az életérzés, vagy mifene, az állandó tennivaló, a dolgok rendszere, az emberek, a hagyományok, a rítusok és rituálék, a meditációk és leborulások, mandala rajzolás, építés, őrzés, avatás, utazás, kezelés, gyógyítás és masszázs, sok beszélgetés és csillagokra ámulás-bámulás. Ez az én világom, ebben találtam meg magam, ebben leltem otthonra. Hogy végérvényesen-e? Nem tudom, de kezdetnek biztató, hogy van ilyen is. A vágyaim, reményeim és álmaimnak van helye és megvalósulási tere. A magány sem őrölt elvégre, sok nyílt, kedves és boldog (!!!) ember között meglepő mértékben tudtam kibontakozni. Nem hiába, sokat ad, ha elfogadnak, és nem elvárnak. Szó szerint könnyebb, hogy ha én sem várok el magamtól semmit, hanem csak sodródom... mert így volt a legjobb, mindig történt valami épp akkor és épp ott, ahol voltam. Kétség sem fér hozzá, az ember maga vonzza be, és alakítja maga körül a helyzeteket. Ha egyszer pedig meglovagoltad a hullámot, észre sem veszed, úgy rajta maradsz, hogy már le se akarsz szállni róla. Csak áramlanál tovább, és tovább, az ismeretlen, de mégis megnyugtató jövő felé. Hiszen tudod, itt nagy baj nem érhet. Az egyetlen akadály, ami eléd kerülhet, az Te vagy, az egyetlen feladatod hát az ezen való felülemelkedés... Életre szóló munka ez... de hála az égnek, megtérül a belé fektetett energia.

Köszönöm szépen! Hálás vagyok.

Namaste, barátaim!

Kicsit féltem tőle. Kicsit izgultam.

Ma azonban megvolt első "bevetésem" kísérőként a Testodüsszeiában!

Különös élmény... az ember csordultig lesz élményekkel, feltöltődött, és valahol mégis ürességet érez. Ám ez egy letisztult, békés, nyugodt üresség.

Boldog vagyok, mert érzem, hogy jó helyre kerültem, jó emberekkel, és jó az, amit csinálunk.

Mindig érezni, ha rajta vagyunk az úton, és én most ezt érzem. Ebben újra kiteljesedhetek, az lehetek, aki vagyok, belevihetem, amit érzek, és gondolok... ha úgy tetszik, magasabb szintre emelem magam.

Eközben pedig teljesen el is engedhetem az agyam, és a képzeletem. Összhangban dolgozik a négy elemem, a testem és az eszem, a szívem és a lelkem.

Újra lelkesedem! Pompás érzés, színtiszta életöröm!

Már alig várom a következő köröm...

Mert ahogy egy barátom mondta: az élettől rengeteg mindent lehet kapni, de csak akkor, ha Te is adsz bele.

A kulcs pedig tényleg "csak" annyi, hogy mindent szívvel-lélekkel kell csinálni.

Boldog vagyok.

Lehetséges, hogy nem lesz életem minden hátralévő napja olyan könnyed, mint a mai, mindenesetre jó megtapasztalni, hogy lehet így is. Egyszerűen szólva, nincs nagyobb ajándék a tiszta tudatnál. Jelenleg minden fölösleges és zavaró gondolattól mentes a fejem, és tisztán tudok tekinteni múltra és jövőre egyaránt. Bármire gondoljak is, érzem, hogy az intuícióm és a belátásom minden témára vonatkozólag nőtt. Olyan, mintha az elmém minden irányba fényesen sugározna, és ezek a sugarak elűznek mindent, amire nincs szükség, és megvilágítanak mindent, ami fontos. Nem haragszom semmire és senkire, tisztán látok és elfogadok mindent. Szeretném, hogy minden így maradjon, és bármi is várjon rám ezután az életben, ilyen nyíltsággal tudjak szembenézni vele.

Mintha minden pillanatban kövek esnének le a szívemről, folyamatos a megkönnyebbülés.

Sokat gondolkodtam azon, mit jelenthet ez a kifejezés. Pláne azért ütköztem nehézségekbe, mert most, ebben a világban, rengeteg negatív asszociáció csapódik hozzá. Ezeket mind le kellett fejteni, és csak ezután tudtam eljutni a végső, remélhetőleg tiszta megfogalmazásig. Azt nem tagadom, hogy a felnőtté válás felelősséggel jár. Ami azonban még fontosabb, hogy ez elsősorban önmagad felé irányul. Felelősséggel tartozol saját képességeid kibontakoztatásáért. Fel kell ismerni, és meg kell valósítani azt, amire képesek vagyunk. Ezért pedig nagyon fontos mérlegelni, hogy mire használjuk az időnket. Mert ugyan el lehet hagyni magad, meg lehet szabadulni a felelősségtől, mert úgy könnyebb... mint ahogy könnyebb nem gondolni a következményekre, arra, hogy mit áldozunk fel miért, de az igazi változás akkor történik, amikor erőt veszünk magunkon, és nem áltatjuk magunkat azzal, hogy egyszer élünk, és mindent lehet... mert ez csak egy kényelmes hazugság. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elfecséreljük a lehetőségeinket, hogy könnyelműen hagyjuk elúszni mindazt, amit segítségünkre küldött a sors. Ezért hát át kell venni az irányítást, és ha ez nagy nehezen sikerült, akkor beszélhetünk arról, hogy előreléptünk... bárhogy is hívjuk azt, hogy hova. Amíg ez nem történik meg, csak a saját, végtelen köreinket futjuk, csodálkozva azon, hogyhogy újra ugyanabba a problémába futunk bele. Fel kell ismerni ezt mielőbb, mert utólag már fölöslegesen bánkódik az ember. A változás aktív cselekvést kíván, és nem hagy nyugodni. Döntéseket, amiknek érezhető súlya van. Nem eshetünk abba a hibába, hogy hitegetjük önmagunkat, a jó út ugyanis mindig nehézségek elé állít majd minket. Nincs kivétel, ezt jobb nem elfelejteni.

Eredményes küzdelmet kívánok mindenkinek!

"A magasabbrendű életben a boldogság csak harcból fakadhat. Ellenséges érők rohannak majd meg, és a gyalázattól és romlástól csak az a belső erő menthet meg, amellyel a támadásoknak ellenszegülsz."

(E.T.A. Hoffmann)

Nincs nyugalom. Folyamatos próbatételek érnek, és amikor már azt hinném, hogy ráléptem a helyes útra, olyan dolgokkal szembesülök, amik meglapultak a háttérben, és szépen lassan a hatalmukba kerítettek, ha pedig nem lennének tükrök, teljes vakságban futhatnám ugyanazokat a köröket, újra, és újra. Ijesztő, hogy az ember saját magában sem bízhat. Sötét titkok másznak elő az ember lelkéből, és elkezdik emészteni frissen megszerzett önbizalmát... emlékeztetve arra, hogy még mindig esendő lélek csupán, aki bukdácsol a még az Időt is nyakon csípő tomboló viharban. Újra kicsi vagyok. Újra esendő vagyok. Újra félek.

Újra emlékszem, hogy mit remélek attól, hogy élek.

Próbálom megfogalmazni ezt az érzést, ami most bennem van.

Tény, hogy könnyebb lett elengedni. Már nem fáj úgy, és megint lényegesen kevesebb idő kellett, mire realizálódott a helyzet. Szóval amit érzek, az afféle üresség, letisztultság, higgadt nyugalom. Különös érzés. Pedig ismét megnyitottam magam, és ilyenkor rossz, ha ezt nem kapom arányosan vissza, és nem lesz gyümölcse a belefektetett energiának. Sajnos azonban nincs mit tenni, de ha nincs áramlás, akkor egyszerűen szólva megette a fene az egészet. Tény, hogy megint beleéltem magam, de legalább ez nem hatott ki a cselekedeteimre. Minden jól csináltam. Nem rajtam múlott. Sajnos.

Még mindig az álmaim vezérelnek, és hajlamos vagyok bent ragadni a varázsvilágban, de a valóság kitartóan kopogtat az ajtómon. Valahogy meg kellene találni az egyensúlyt a kettő között, hogy egyikből se kelljen túl sokat engednem a másik javára. Ezen dolgozom most. Komolyan venni, mégis könnyedén. Megtartani, de ha kell, elengedni. A szekér meg csak megy tovább.

Nem tudom, mi lesz ezután. Valami nagyon új, megint. Ismét szabad az elmém.

Azt hiszem, kezdek belejönni.

"Végre egy ember, aki nem fél megtapasztalni a lehetőségeit."

Ezt a mondatot hallottam ma, és végtelenül boldog voltam.

Végre úgy érzem, hogy megtaláltam azt a társaságot, ahol feltétel nélkül elfogadnak, önmagamért szeretnek, és amiért kimondhatatlan hálát érzek - megbecsülnek. Belém látnak, és szeretik azt, aki igazából vagyok, és ez nekem további erőt ad ahhoz, hogy megnyíljak. Erőt ad ahhoz, hogy elfogadjam magam. Ez a sok pozitív megerősítés hatalmas önbizalommal ruház fel, amire már nagyon nagy szükségem volt. Egyre biztosabban tudom azt, hogy ki vagyok. Ez pedig csak még tovább generálja a folyamatot. Érzem, hogy már most rengeteget fejlődtem, és ha ez így folytatódik, belegondolni is szédítő, hová juthatok el... hova juthatunk el. Végre érzem a progressziót, a haladást, az előrelépést. Lehetőségek tárháza, és én mindet meg fogom ragadni. Mert most már érzem, és tudom azt, hogy az Igaz Úton járok. Minden tiszta, minden egybevág. Az események láncolata, szerencsémre, ide vezetett. Megtaláltam azt, amit kerestem.

Köszönöm Nektek. Örökké hálás leszek.

Tudatosság, mint létállapot. Minden egyes mozdulatodnak, kiejtett szavadnak, megszületett gondolatodnak, felébredt érzésednek tudatában vagy. Tisztában vagy, honnan jött és miért, merre tart, mi a vége. Jelen időben éled meg, születésétől egészen a haláláig tanúja és részese vagy. Magabiztosságot kapsz, minden részecskéjét és pillanatát birtoklod. A zavar, a fölösleges gondolatok és mozdulatok eltűnnek, csak az igazi, elemi tisztaság állapota marad. Része vagy a saját életednek, végtelen lehetőségek nyílnak meg előtted. Ahhoz kezdesz magaddal, és így a világgal, amihez akarsz.

Szabad ember vagy, akit senki és semmi sem irányíthat.

A végén úgyis csak a fájdalom marad.

Öröm, felszabadultság, kétely, bizonytalanság, harag... csak átmeneti állapotok. Amikor mindezektől kiégtél, és egyedül maradsz, teljesen egyedül, üresen, akkor jössz rá arra, hogy ami ott lüktet benned, az ismét csak a néma, állandó fájdalom. Habár ideig-óráig elhitetted magaddal, hogy eltűnt, igazából sosem tudtál teljesen megszabadulni tőle, mert végigkísér az egész életeden. Ha nem lenne ez a rengeteg impulzus, ami ér, valószínűleg könnyen bele lehetne őrülni. Még szerencse, hogy annyi minden történik, és mennek a dolgok maguktól is, így ritkábban jutok el eddig a keserű felismerésig. A legsötétebb irónia az egészben az, hogy holnap minden úgy fog működni megint, mintha nem történt volna semmi. Mintha ezeket a szavakat itt soha nem írtam volna le.

Vagy van valami még ez után is?

Hatalmas erőknek vagyunk kitéve. Ezért nem véletlen, ha gyakran jut eszünkbe az a tény, hogy a gondolataink rabja vagyunk. Már az sem mindegy, hogy hol vagyunk éppen - a nyílt tengeren, egy sötét lyukban, vonaton, vagy épp egy hegy tetején. Ezek a körülmények mind-mind meghatározzák a gondolatainkat, érdemes lenne egy statisztikát készíteni, figyeljétek csak meg magatokat. Ennél azonban sokkal nagyobb folyamatok is befolyásolnak minket, vegyünk csak az évszakok váltakozását, nagyobb távlatban a bolygók mozgását: ezek mind-mind hatnak ránk, nemcsak arra, hogy mi jár a fejünkben, hanem arra is, mit érzünk, mik történnek velünk, kikkel találkozunk... Én már észrevettem, hogy az év bizonyos szakaszaiban újra és újra hasonló ciklusokat élek meg, hasonló problémák, kérdések foglalkoztatnak, hasonló embereket, eseményeket vonzok be... dolgok, amik mind-mind megoldásra várnak. Érdemes ezt megfigyelni, és tudatosan szemlélni önmagad, mert minél inkább tisztában vagy ezekkel, idővel annál könnyebben is fogod tudni megoldani őket. Ha nem figyelsz, akkor csak újra és újra csodálkozni fogsz azon, hogy hopp, már megint ugyanaz megtörtént velem, megint ugyanabba a hibába beleestem, megint ugyanaz a bánat gyötör. Gondolkozni kell, kérdéseket feltenni, hogy rendben van, de miért? Mi az oka, miből ered, hogyan oldhatom meg? Érdemes ezeket a gondolatmeneteket végigvinni, sok fölöslegesen elvesztegetett időt spórolhatsz meg magadnak.

Az igazi, tiszta szeretet megtapasztalása és megélése erőt ad nekünk mindenhez, ami előttünk áll! Ez azért biztató gondolat. Bármekkora káosz is vesz majd körül minket, csak erősíteni fogja a köteléket, ami köztünk van. Mi csak erősödni fogunk, amire pedig nincs szükség, az szépen lassan el fog tűnni. Már most érezni, kikkel van dolgunk, kik azok, akikkel közösen haladunk az úton. Ahogy pedig egyre előrébb, és előrébb jutunk, úgy lesz egyre biztosabb, és tisztább minden. Ez pedig végtelen magabiztosságot, békét, és nyugalmat ad mindannyiunknak. Közösen újra harmóniát teremthetünk egymásnak.

Köszönöm Istennek, hogy érzek, és létezem,
Köszönöm Anyának, hogy a világra jöttem,
Köszönöm, hogy az Univerzum Gyermeke lehetek,
és mindent, ami bennem van, szavakba önthetek.

Mától fogva van a Hold Testvérrel egy közös titkunk.

Miután az áldott tisztaság ideje véget ér, és egy érzékeny ember szembesül ennek a világnak a teljes abszurditásával, az egymással szembeni elidegenedéssel, a közönnyel és a haraggal, teljesen érthető, hogy falakat kezd építeni, és elzárja magát mindentől. Hamis biztonság és boldogságérzetbe menekül. Előbb utóbb azonban eljön az ébredés ideje, amikor rés keletkezik a pajzson, és akkor elkezd beáramlani minden, amit eddig elfojtott és elnyomott. Átszakad a gát. Ilyenkor az ösztönös megérzések felerősödnek, ahogy az együtt érzés is. Széles skálán váltakoznak az érzelmi reakciók. Olyan érzékenységet fedezel fel magadban, amit már nagyon régen elfelejtettél, de tudod, hogy ez Te vagy. Ez egy folyamat, amit végig kell járni, visszaút nincsen... de nyugalom, mert minden rendben lesz. Meg fognak találni azok az emberek, akik segítenek, támaszt adnak és megerősítést, elfogadást és megértést. Csak figyeld, merre mutat a belső iránytűd, az sosem vezet tévútra. Örülj annak, hogy látsz. 

Figyelem volt minden tekintetben, látták a remegését. Szavak hangzottak el, amik magukra maradtak a csendben. Csak rezgést hagytak maguk után, ami viszont örökké való, az általa keltett hullámok tovaterjednek az idők végezetéig, mert még a sejtjeinknél is mélyebben hordozzuk őket tovább. Aztán mi is továbbadjuk, az áramlat végtelen, összekapcsolódunk, olyan kötelék ez, ami a legerősebb az egész világon. Visszük tovább. Már ott van legbelül.

Elmondom, mi az igazán ijesztő. Az, hogy mindent túl lehet élni. El lehet jutni a legvégső határig, és még azon túl is van valami. Amikor pedig elérkeztél oda, már fogalmad sincs, hogyan jutottál el idáig. Mert akkor már egyáltalán nem számít. Minden pillanatban meghalunk, és újra megszületünk. Olyan átok, és adottság ez egyben, ami egész életünkben végigkísér. Elengedni, üresnek lenni, újra feltöltődni. Vajon olyan folyamat ez, ami könnyebb lesz idővel? Mit ígérhetünk a saját lelkünknek? Ez az, amiben elfáradunk? A létezés maga? Lehet, hogy mit sem számít a biológia. Igazából a lelkünknek van szüksége időnként arra, hogy újra és újrakezdhesse az egészet, bizonyos értelemben véve tiszta lappal. Persze azért lehet sejteni, hogy mégsem... de legalább az illúziója megvan. Ezt az örökkévaló folyamatot el kell fogadni, mert minden, ami ezen kívül van, az a merő kétségbeesés.

Megkaptuk az energiát.

Mindannyiunkban ott van a tettvágy, érezzük, hogy hamarosan szükség lesz az erőnkre. Bármi is következzen, mi készen állunk. Félelem, tétovázás és kétségbeesés helyett már csak magabiztosságnak, szeretetnek és nyitottságnak van helye a szívünkben. Birtokosai vagyunk az ősi tudásnak, amivel képesek leszünk megváltoztatni ezt a világot. Közösen, együttes erővel, egységben. Egy irányba tartunk, csak különböző utakon. Ennek az akaratnak, amit képviselünk, semmilyen ellenséges erő sem tud ellenállni. Mindent magunk mögött hagyunk, ami felesleges, és mostantól már csak a lényünkre, a lényegre fogunk koncentrálni. Elindultunk a kiteljesedés, és a beteljesülés útján, szemünk nyitva, a lelkünk éber, szívünkben ott hordozzuk a lángot. Eljön az idő, amikor ezek a tekintetek összekapcsolódnak, a lelkünk lélegzetet vesz, mi pedig egységben, és teljességben lépünk át egy következő dimenzióba.

Mi ott állunk, ahol ránk tör a sötétség, de átölel a fény.

Nagyon nehéz dolgunk lesz.

Nincs nagyobb ajándék a tisztán látásnál.

Önmagam vagyok.