Itt ülök, és úgy érzem, legszívesebben lefeküdnék, és csak telítődnék az egész napi élményekkel, emlékekkel. Már a balatonról hazafele éreztem, hogy végérvényesen megváltozik az életem, és ez a változás már régóta érlelődik. Végre egymásba futnak a szálak, összeáll a kép. Furcsa, mert végre úgy érzem, a vágyaim, és amire szükségem van, végre keresztezik egymást. :) Ennek nagyon örülök, Végre megtaláltam, hogy hol tudok igazán kibontakozni, a lehetőséget pedig ennek az új sulinak köszönhetem. Nagyon hálás vagyok.

Gyakran elnézem ezt a sok embert mostanában, mint próbálnak úgy tenni, mintha normálisak lennének... de fölösleges. A legrövidebb út két ember között a nyitottság, és a váratlan, furcsa helyzetek. Ettől senkinek sem szabad megijedni. Vegyétek a lapot, na :)

Az ember nem áll meg a domb mászása közben. Szétnéz, de nem áll meg, amíg látja, hogy még nem érte el a tetejét. Hogy van feljebb is. Aztán amikor felér, elégedetten körbenéz, de sóvárgó szeme már új kihívás, új élmény után kutat. Mégis, kell egy pont, amikor úgy gondolja, hogy állj, nincs tovább: ennél szebb már nem lehet. Aztán ezzel a megőrzött pillanattal tűnik el az ébredező nap tapogatózó fényhullámaiban.

Ma valami végérvényesen megváltozott az életemben. Már nincs hova menekülni. "The treshold is breaking, tonight." Kavargonak az emlékek a fejemben. Emberek, események, arcok, képek, és az érzések, amiket kiváltottak belőlem. Egy ideje már valami változóban volt. Nem tudom, pontosan mikor kezdődött, de egy ideje már érezteti a hatását. Eddig tartottam magam: most ebben a pillanatban szép lassan mindent el kell engednem. valami örökre és visszafordíthatatlanul kiveszett belőlem, meghalt bennem. Áldozat. Egyszer azt hallottam, vannak emberek, akik anélkül, hogy tudatosítanák, folyamatosan áldozatokat hoznak. Érzem ezt, és gyengének érzem magam. Vissza nem tudok menekülni, előre nem akarok. Mindenki, aki belekiált a sötétségbe, az én vagyok. Én vagyok mindenki, akiben valaha tükröződni láttam magam. Megtaláltam magam mindenkiben, akivel valaha találkoztam. Nem tudom, ezek után hogyan tovább. Nem tehetem azt lélek nélkül, amit eddig. Ott kell lennem abban a pillanatban, amikor szükséges. De ez már soha nem lesz olyan egyszerű, mert én már sehol sem lehetek. Nem is vagyok. Nem is érzem magam. Talán átalakulhatok. De akkor végképp elvesztem.

Sötét, kicsi zug. Nem is tudom, mi ez. Nem is merek körbenézni. Még felállni sem merek. Félek. Nincs értelme elindulni semerre sem. Úgysincs semmi, sehol, semerre. Falak nélküli börtön. Félek elindulni bármerre is. Itt akarok maradni, ezen a kis helyen, ahol befészkeltem, összegubóztam magam. Magam, magam vagyok, akárhol is legyek. Rossz, amikor az ember azt hiszi, kinyitotta a szemét, aztán semmi se változott, mert ugyanazt látja és érzi, mint amikor becsukja. Mi értelme van így bárminek is a szív és a tüdő munkáján kívül? Itt akarok maradni. Itt, a nemlétben, ahol már nem is érzékelem az időt. Íme, a bizonyíték arra, hogy soha nem is birtokoltam azt.

Nem akarok befejezni semmit.

És elkezdeni sem.

A távolban remegő lámpafényeket nézem, és megrohan egy nagyon erős érzés, amint az eljövendő évekre gondolok, az életre, ami előttem áll.

Belegondolni abba, mennyi új dolog vár, és mennyi lemondás is. Változás.

Új élmények, és új világok. Világok, amelyeket emberek hordoznak. Egyszerűen ez a várakozással teli izgalom, ez a számtalan lehetőség, eshetőség, a végtelen szabadsága a történetemnek. A mi történetünknek. Mint amikor az óriás sokáig nem meri kihúzni magát, mert fél, milyen odafentről a világ, ahogy még senki emberfia nem látta még őelőtte.

Nem szabad félni, mert mindig jön új, mindig jön más.

És jó, hogy mindig lesz kivel megosztani. Az emberek, akik ott lesznek az oldaladon. Ők, a többiek a kulcs.

Régen féltem megélni azt, ami a képzeletemben fogant, féltem, hogy összetörik az illanó és esetleges kép. Attól, hogy nem lesz ugyanaz. Ezért az ismeretlent mindig izgalmasabbnak tartottam.

De most már tudom, hogy megismerni és megélni - csak ez teljesíthet be, és égetheti be maradandóan az élményt a lényembe, lenyomatot hagyva.

A vágyak, képes és álmok útmutatók. Kövesd az irányt.

Légy ott, éld meg, és így láthatod az élet igazi arcát.

Sodródj, és engedj az áramlatnak, és a bizsergető változásnak. Ennek nem szabad félelemmel eltöltenie.

És most, hogy már látod, miként hat rád a világ, vedd észre, hogy te ugyanúgy hatsz rá, semmivel sem kisebb mértékben. Nem mintha itt már értelme lenne mértékről beszélni.

Az egységről nem is lehet így gondolkodni.

Ehelyett egyszerűen csak fogadd el a szereped és örülj neki! Élj vele, élj akként, aki vagy. Éld meg magad. Szeretni fogod, és nem sóvárogni. És eljön az idő, amikor elkezdesz majd hiányozni önmagadnak.

Üdv Neked idetévedt.

Ennek a blognak a tartalma már régebb óta gyarapodik a gépemen, és most úgy gondolom, a neten is közzéteszem ilyen formában. A régebben született írások dátumát a címben szerintem közölni fogom, és olyan sorrendben is fogom feltölteni őket. Az új bejegyzések már egyből ide fognak kerülni.

Köszönet a jelenlétedért, bármennyi időt is töltesz itt.

nephros