Az ember nem áll meg a domb mászása közben. Szétnéz, de nem áll meg, amíg látja, hogy még nem érte el a tetejét. Hogy van feljebb is. Aztán amikor felér, elégedetten körbenéz, de sóvárgó szeme már új kihívás, új élmény után kutat. Mégis, kell egy pont, amikor úgy gondolja, hogy állj, nincs tovább: ennél szebb már nem lehet. Aztán ezzel a megőrzött pillanattal tűnik el az ébredező nap tapogatózó fényhullámaiban.