Különös érzés, ha van egy olyan valakid a világon, aki előtt lelkileg teljesen mezítelen vagy. Bármennyi idő is telt el, bármennyit is fejlődtél, előtte mégis úgy érzed magad, mintha lényegében nem változott volna semmi. Te valahol ugyanaz maradtál, és Ő valahol ugyanaz maradt, és a kapcsolat, ami összeköt benneteket, szintén semmit sem változott. Nem tudni, ez a változatlanság mikor nyerte el végleges állapotát - talán mindig is ilyen volt. Akár egy elveszett üzenet a palackban: néha lehúzza az ár, néha a felszínen viszi, de a szavak, amik fel vannak írva a papirosra, még mindig ugyanúgy kivehetőek az üveg falán keresztül... nem fakultak és nem mosódtak el. Ezek azok a dolgok, amiről az ember a szíve mélyén tudja, hogy örök érvényűek, és végigkísérik az egész életét. Minden megváltozik, és mégsem változik semmi. Vannak érzések, élmények, amelyek egyszerűen túl mélyen beivódtak az ember lelkébe. A legelső megtapasztalások mindig a legmaradandóbbak. Megszeretted magad az Ő tükrében. Azzá váltál, aki mellette szerettél volna lenni. Tudatossággal persze mindez kezelhetőbb... csak a tudatalatti óceánja néha váratlan örvényeket tartogat. Azt hiszem, az ember végső soron mégis bölcsebb lesz - belátóbb és reálisabb, amiből kellemes (ön)irónia is fakadhat. Szerintem érdemes az élet mély és keserű történeteit inkább ily módon feldolgozni. Sejteni ugyan lehet, hogy mit hoz a jövő, de biztos úgysem lehetsz benne sosem. Nem a reményről beszélek - az csalóka álomkép - hanem az élet zseniális véletlenszerűségéről. A végtelen variációk puszta gondolata is izgalommal tölt el, és újra emlékeztet arra, hogy az, ami időnként nagyon tudj fájni, mennyire csodálatos pillanatokat tartogat.