"A magasabbrendű életben a boldogság csak harcból fakadhat. Ellenséges érők rohannak majd meg, és a gyalázattól és romlástól csak az a belső erő menthet meg, amellyel a támadásoknak ellenszegülsz."

(E.T.A. Hoffmann)

Nincs nyugalom. Folyamatos próbatételek érnek, és amikor már azt hinném, hogy ráléptem a helyes útra, olyan dolgokkal szembesülök, amik meglapultak a háttérben, és szépen lassan a hatalmukba kerítettek, ha pedig nem lennének tükrök, teljes vakságban futhatnám ugyanazokat a köröket, újra, és újra. Ijesztő, hogy az ember saját magában sem bízhat. Sötét titkok másznak elő az ember lelkéből, és elkezdik emészteni frissen megszerzett önbizalmát... emlékeztetve arra, hogy még mindig esendő lélek csupán, aki bukdácsol a még az Időt is nyakon csípő tomboló viharban. Újra kicsi vagyok. Újra esendő vagyok. Újra félek.

Újra emlékszem, hogy mit remélek attól, hogy élek.