A végén úgyis csak a fájdalom marad.

Öröm, felszabadultság, kétely, bizonytalanság, harag... csak átmeneti állapotok. Amikor mindezektől kiégtél, és egyedül maradsz, teljesen egyedül, üresen, akkor jössz rá arra, hogy ami ott lüktet benned, az ismét csak a néma, állandó fájdalom. Habár ideig-óráig elhitetted magaddal, hogy eltűnt, igazából sosem tudtál teljesen megszabadulni tőle, mert végigkísér az egész életeden. Ha nem lenne ez a rengeteg impulzus, ami ér, valószínűleg könnyen bele lehetne őrülni. Még szerencse, hogy annyi minden történik, és mennek a dolgok maguktól is, így ritkábban jutok el eddig a keserű felismerésig. A legsötétebb irónia az egészben az, hogy holnap minden úgy fog működni megint, mintha nem történt volna semmi. Mintha ezeket a szavakat itt soha nem írtam volna le.

Vagy van valami még ez után is?