Ma rájöttem egy újabb dologra, hogy miért jó, ha jól ismerjük önmagunk, de emellett túl is tudunk látni rajta. Felfedezni azt, hogy a másiknak is ugyanúgy vannak félelmei, mint nekünk, és abból ugyanolyan félreértett helyzetek következnek. Mert a félelem gondolat formájában gyakran hamarabb érkezik, ráadásul mellékajtókon, mintsem hogy le tudj csapni rá. Ezért fontos az éberség. Hogy mindig tudatában légy annak, ami történik. Ha felismered, hogy a másikkal ugyanaz történik, ami veled szokott, és úrrá lesz rajta valami, amiről tudod, hogy nem ő, még akkor is ott van a tolerancia. Az megértés, az együttérzés. Az, hogy mindezt meg tudjátok beszélni, és rájöttök arra, hogy ezek csak tévutak, illúziók, eltűnő fellegek, mert a lényeg az, hogy vagytok egymásnak ezen a világon, és szeretitek egymást. Összetartoztok. Csak ez számít. A lényeget sosem szabad elfelejteni. Jó ilyenkor látni az arcát, átélni együtt egy ilyen (újra)felfedezést.

Egy, aki belédlát. Egy, aki tükröd. Egy, aki támasz, és aki rád támaszkodhat. Egy aki átsegít és könnyebbé teszi. Egy, aki mindig vár. Egy, aki végig veled van. Egy, akivel annyira boldog vagy. Egy, akivel közösen építetek. Egy, akiért bárhová, bármikor. Egy, aki úgy fogad el, ahogy. Egy, aki társad. Egy, akihez kevés a szó...

Minden lépés, amit a két lélek megtesz egymás felé a hídon, új és új megvilágosodással jár.

Mindketten tudjuk, hogy szintet léptünk, és méginkább összetartozunk.

Felemelő érzés... és egyre szélesedik a horizont.

Athénban töltött időm valami alapvetőt változtatobb meg bennem.

Felismertem, hogy milyen fontos hálásnak lenni. Mindenért, amit az élettől kapunk: dolgok, élmények, emberek. Minden ajándék. Minden ember hordoz valamit magában, minden ember tartogat valamit számunkra. Minden és mindenki adhat nekünk valamit, és ha hagyjuk, elönt minket a hála érzése, és természetesen jön belőlünk, hogy adjunk is. Olyanok vagyunk, mint a szivacs, ami feltöltődik, majd alig várja, hogy kiadhassa magából mindazt, amit felszívott. Így működik jól, így működik igazán. Miért akadályoznánk hát magunkat abba, hogy áramlás természetes folyamatának részei legyünk? Sokkal könnyebb engedni. Befogadni, majd továbbadni. Az Élet mindig megnyilvánul, és mi ennek a szerves részei vagyunk. Hálás vagyok, mindenért, amit kaptam, kapok, és kapni fogok. Szeretnék minden reggel úgy felkelni, hogy ma mit adhatok a világnak. Gyönyörű, és felszabadult érzés ez. Mindenki a lelke mélyén szeretne adni... fontos az együttérzés, mert ez összekapcsol minket. Szeretünk szeretni és szeretve lenni.

Az ember lelke olyan, mint a zongora.

Csak meg kell tanulni játszani rajta, előcsalni belőle a legszebb dallamokat. Csak Rajtad múlik, mit játszol, megörvendeztetsz-e vele, boldoggá teszel-e a másokat, esetleg tüzet gyújtasz a lelkükben. Jól kell ismerni önmagunk, hogy tudjuk, mikor milyen húrt pendítünk meg, az mivel jár... és ez időbe telik. Azonban a türelem meghozza a gyümölcsét, mert a jó zongoristává válással egyben életünk irányítója lesz belőlünk. Saját boldogságunk forrása a kezünkben van. Mit szeretnél, miről szóljon a dal?

Most béke van bennem és teljesség.

Szeretném szinkronba hozni az életemben a szellemi és az anyagi világot. Hiszek az arany középútban. Sokszor éreztem rosszul magam attól, hogy máshova vágytam, mint amilyen állapotban épp voltam, de rájöttem, hogyha megadom magam neki, hogyha nem ellenkezem és nem aggódom, sokkal könnyebb minden. Elfogadom, amit kapok, magamhoz ölelem az állapotot, és így harmónia és nyugalom születik. Meg kell élni mindent, amit a Sors eléd rak, különben csak a harc van, az pedig nem vezet boldogsághoz. Így azonban hálás lehetek mindenért, ami történik, és hasznos felismeréseket élek meg.

Szintet léptünk. Olyan, mintha kinyílt volna a tudatunk, végtelen nyugalom árad, és elönt a béke. Határtalan a szeretet érzése. Felsőbb nézőpontból látom magamat, minden csoda és nehézség, amit megéltünk... épített. Új szakaszba léptünk, felnőttünk, és mély bizalommal vagyunk az iránt, ami következik. Érzem, hogy már könnyebb lesz. Légiesből anyag lett. Összetartozunk. Előttünk a végtelen élet és a lehetőségei. Annak is megvolt a szépsége, amit magunk mögött hagytunk, és ennek is megvan, amibe most léptünk át. Szép, új világ tárul fel, és mi kézenfogva indulunk tovább.

A szívem beszél, érzem őt és hallom a hangját. Azt mondja, boldog, és én szerelmes vagyok, szerelmes belé és az egész világba! Hálás vagyok, hogy ennyi boldogságot kapok, és hálás, ha adhatok! Szeretnék ilyen egyszerűen és tisztán boldog lenni, és örülni a világnak, az életnek, és mindennek amit csak tartogat!

Ez egészen csodálatos érzés, és így van jól minden! Így igaz és szép.

Nem tudok másegyebet mondani, mert ez túl van a szavakon.

Végre érzem, mi a jó nekem,

Ha tele van a szívem

Szeretettel és Szerelemmel

Mások iránti tisztelettel

Kíváncsisággal, vággyal

de belül megnyugvással.

Kicsit elfáradtam.

Azt hiszem, meg kell tanulni néha elhallgatatni az elménk csivitelésért. Néha észre sem veszem, mennyire benne maradok egy ördögi gondolatkörben, és könnyen kicsúszik a kezem közül az irányítás. Azt hiszem, meg kell tanulni elengedni. Csendben lenni. Annyi mindenhez ragaszkodunk, és oly nagy az elvesztésüktől tartó félelem. Most, hogy hagyom magam, hogy történjen, aminek történnie kell, könnyebb. Hiszek abban, hogy minden értünk van, és azért történik, hogy tanuljunk belőle. Hogy jobbá váljunk. Sokszor persze nehéz. Nehéznek, félelmetesnek tűnik, ami ránk vár. Talán egyszerűbb, ha megadjuk magunkat a sorsnak. Hiszen úgy tartja a mondás: Aki hagyja, azt vezeti a sors. Aki nem, azt vonszolja. Az elfogadás nyugodt, csendes, de mindig nagy erőt hordoz magában. A jelenben tart.

Béke honol bennem. 

Ennek a fajta békének eredete az elfogadása mindennek, ami történik. Ha valami jó, hát annak örülök, és kiélvezem minden pillanatát. Mindenből lehet tanulni. Figyelek, és megélem a jelen pillanatot, azt, amiben vagyok. Nem szeretnék többet teret adni a félelmeimnek, teljes szeretnék lenni, meghajolni az élet előtt, ami minden pillanatban jelen van. Hálás vagyok mindenért, amit kapok. Hiszek benne, hogy a dolgok értünk történnek, és nem ellenünk. Mély, belülről jövő boldogság ez.

Rég nem írtam.

Ennek az oka egészen egyszerűen csodálatos: szerelmes vagyok. Először, igazán életemben. Valódi, kölcsönös, gyönyörű érzés ez. Vagy inkább létezésmód.

Mint a madár...

Szívből kívánom, hogy mindenki élje meg az életében!

"Ha az ego ural téged, akkor a gyűlölet könnyen megy, a szerelem viszont az egyik legnehezebb dolog lesz számodra a világon. Légy éber és figyelmes: a gyűlölet az ego árnyéka, a szerelemhez pedig nagy bátorságra van szükség. Ahhoz, hogy szeretni tudj, fel kell áldoznod az egódat, ehhez pedig nagy bátorság szükséges. Csak az képes a szeretetre, aki nem fél attól, hogy senkivé válik. Ha kész vagy semmivé válni, ha kész vagy teljesen üressé válni, csak akkor leszel képes befogadni a szeretet ajándékát, mely egy másik világból érkezik."

Osho

Epilógus:

Ide vezetett hát az út... és ki tudja, innen merre tovább!

Namasté, Barátaim!

Lehet ennyire szeretni valakit?

Én nem is gondoltam volna. Elmosódtak énem határai, valami elveszett, de megszületett helyette egy egészen új, a „Mi”. Ez már egy másik világ, ez, amibe belecsöppentem, ami magával ragadott. Szeretek, és viszontszeretnek – ez egy olyan csoda, amiről eddig csak álmodoztam, most azonban élem, és ráadásul olyan természetesen, mintha mindig is így lett volna – ez benne a leghihetetlenebb.  Már nem érdekel, mi volt, nem kísért a múlt, átadom magam ennek a csodálatos, minden átölelő áramlásnak, mert mellette végre önmagam lehetek – és én még sosem voltam ennyire boldog egész eddigi életemben.

Benne élek, és ő bennem él, és ez már megváltoztathatatlan. Mert olyat adtunk egymásnak, ami örökké való…

Minden pillanatban meghalunk és újjászületünk. De vajon meddig tart egy pillanat?

Néhány nap talán... ennyi kell, hogy minden megváltozzon, hogy valaki teljesen más szemszögből lássa a világot. Valami, ami volt, elveszett, és megszületett belőle egy új. Nem volt idő felfogni, egyszerűen csak megtörtént. Az egész lezajlódott az idő töredéke alatt... minden hogy változik... vajon ezeket az apró halálokat élték meg a szüleink a felnövésünk közepette? Mennyi mindenen mentek keresztül, mennyi mindenen megyünk mi keresztül, talán néha belülről nem fogjuk fel a súlyosságát. Érzek némi gyászt, de ami elmúlt, az elmúlt, és örülni érdemes mindennek, ami újjászületik. Véget nem érő ciklikusság ez, amely az élet és a világmindenség minden részletében benne rejlik.

Nehéz szavakat találni ilyenkor. Az életen néha tényleg csak csodálkozni lehet.

"...hogy ezek csak álmok. De melletted úgy érzem, megvalósíthatom ezeket az álmokat."

Mély, a lélek legmélyéig hatoló jelentése van ennek a mondatnak. Ennél mi csodálatosabbat kaphatunk egymástól? Velem megtörtént ez a csoda. Megtaláltam azt, akit kerestem, akihez vezettek az apró nyomok. Közös útra léptünk. Néhány pillanatra, de megkaptuk azt az ajándékot, hogy feltárult előttünk a jövő, bármily homályosan is. Egy fénysugár áthatolt a ködön, és megmutatta, merre van az Út. Két ember egyesülésének szédítő formája ez, amikor összefonódik a két út, keresztül-kasul áthatják a világ nagy ösvényét, mert összetartja őket a közös cél. Mi más adhatna nagyobb biztonságot, mint a másikba vetett határtalan bizalom? Mi más adhatna nagyobb erőt, mint egymás bátorítása? Mi más adhatna lelki békét, mint a legmélyebb egyetértés? Mi ez a csoda, ami velem történik? Két lélek egymásra talált, és közösen emelkednek fölfelé. Már tudom, ki az, akinek a szeretet minden általam ismert formáját meg szeretném adni. Olyan fonál szövődött kettőnk között, ami mélyebbről indul és mélyebbre tér vissza bárminél, ami eddig ismeretes volt számomra. Még magam sem tudom szavakba önteni. Boldog vagyok. Természetesen, egyszerűen. Minden annyira magától értetődő lett. A jövő végtelen lehetőségeket tartogat, mi pedig minden pillanatban megvalósítjuk az álmaink.

Vége... és nekem egy hatalmas űr maradt a lelkemben. Hat napon keresztül, non-stop együtt voltam ezekkel a gyerekekkel, történetek születtek, kapcsolatok szövődtek, közös élményeket éltünk át... Egy csapattá, egy közösséggé, egy osztállyá váltunk... hát mit lehet most tenni, amikor mindennek vége? Hogy lehet kezelni? Miután olyan sokat adtunk egymásnak... oly sok hálás tekintet kapcsolódott össze. Elképesztő, de újraélhettem a gyerekkoromat! Tudom, hogy nekik is felejthetetlen volt ez a néhány nap, és hiszek benne, hogy nem fogjuk elfelejteni... csak most olyan nehéz. Megint egyedül érzem magam. Biztos, ha majd idővel bölcsebb leszek, és tudom majd kezelni az elengedést. Ők olyan tiszták még, és nagy lelkesedéssel tekintenek affelé, hogy újból találkozhassunk, mint egy csapat... összejövetel, tábor, komplett iskola alapítása... annyira jólesik ilyeneket hallani, és mégis oly szívfájdító... gondolom könnyebb lesz, de egy biztos: sosem fogom elfelejteni ezt a hetet a BetekintŐkkel.

Ilyenkor mindig elgondolkozom azon, mennyi csodás dolgot tartogat számunkra az élet... mennyi új, izgalmas találkozás és történet... minden bánatommal együtt érzem, hogy örömteli vagyok. Ebben megtaláltam magam.

Végül úgyis mindig egyedül maradunk.

Habár úgy tűnhet, az előző pillanatban egyesültünk, és eltűntek a két embert elválasztó határok... mégis el kell, hogy mondjak valamit. Minden változik. Csodálatos, hogy ide eljutottunk, azonban a tudatállapotunk függvénye, hogy meddig maradunk itt. Most úgy tűnik, végtelen. Most úgy tűnik, ennek az érzésnek soha nem lesz vége. Azonban minden - minden - eltűnik, tovaszáll, eltűnsz Te is, jönnek mások, újra és újra átéljünk ugyanazt, majd visszazuhanunk, mintha semmire sem emlékeznénk. Már nincs értelme azt mondani, hogy hiányzol, mert ez is változik, semmi sem maradandó. Mi köti hát össze ezt a sok esetlegességet, vég nélüli hullámzást? Miért érezzük azt, hogy a pillanat, amit élünk, örökkévaló? Azt hiszem, így nincs értelme ragaszkodni. Minden elporlad, az emlékek is az enyészetté lesznek... miért tennénk hát közöttük különbséget? Minden kötődés csak hátráltat... de mi az, ami ezt megelőzi? Melyik az a pont, ahol a kézenfogva lebegés átváltozik láncokká, amelyeket egymásra tekertünk? Mi a sérülésmentes szabadulás kulcsa? Hol van az a szeretet, ami nem köt magához? Érzem, hogy visszazuhanok önmagamba. Egyedül vagyok, ismét egyedül. Eltűnt minden, nincs különbség egy emlék és egy porszem között. Nem akarok... nem tudok többé ragaszkodva szeretni... ennek nincs értelme. Hol van hát az egyensúly? A változatlan? Az állandó, ami nem csap át szélsőségbe? Hol van a még nem kialakult, és soha meg nem szűnő? Ott... ott akarok létezni, ott akarok maradni, ott, abban szentséges pillanatban.

Van-e a léleknek súlya?

Én most úgy érzem, nagyon könnyű. Tulajdonképpen súlytalan. Mi a kulcs? Szeretni és szeretve lenni. Békére és otthonra lelni - Önmagadban. Elfogadni és áramlani. A békét, ami szétárad bennem, a mellkasomban, határtalannak érzem. Szeretettel tudok viszonyulni mindenhez és mindenkihez. Olyan adomány ez, ami mindenkinek megvan, és magával a boldogsággal jár együtt. Van, aki aki az egész életét ilyen végtelen békével és nyugalommal tudja leélni? Ha igen, én ezt szeretném. Ha igen, én ilyen szeretnék lenni, ezt az állapotot szeretném állandóvá tenni, és megosztani. Így tudom a legtöbb jót adni, ami mind vissza is száll rám. Olyan boldog vagyok... és olyan egyszerű a boldogságom. Örülök annak, ami van, és nem várok semmi többet. Szeretném, ha ezt a hálaérzetet, szeretetet és boldogságot mindenki más is megtapasztalná a Földön, és az egész Világegyetemben. Szívből kívánom ezt minden érző lénynek.

A férfi a volánnál ült, a nő mellette. Ahogy ott hajtottak az autópályán, mélyen egymás csillogó szemébe néztek. A változás örökkévalósága tükröződött a tekintetükben. Annak a tudata, hogy ezer dolgon keresztül mentek már együtt, és ezer dolgon keresztül fognak még ez után is. Bármit hozott is az élet, bármi változott is, ők mindig ott voltak egymásnak. Ez a pont, az örök körforgás egyetlen biztos pontja egymáshoz kötötte őket, az idő és tér végtelenjén túl. Egymás bukásainak és felemelkedéseinek közös tanúsága eltörpült e pillanat magasztossága mellett, mert minden pillanat azért született, hogy ehhez az egyhez elérkezzenek... és innen szemlélve minden játék volt csupán. Hasonló ahhoz, amikor a gyerekek veszik teljesen komolyan azt, amit csinálnak. Lelkükben e pillanatban fehér fény izzott fel, ami elhomályosította az elmúlás kitartóan fölöttük lebegő mementóját... ami azonban csak földi tükörképében félelmetes. Eredeti alakjában nem több, mint egy sárga léggömb, amely a Nap felé tartva csupán héját veszti el. Ők pedig ennek a "nagy" titoknak voltak boldog tudói.

Az érző lények valamilyen rejtélyes összefüggésben kapcsolatban állnak egymással. Akár testvéreink, a csillagok, akik ragyognak, elpusztulnak, majd belőlük új csillagok születnek. Fényük körül pedig ott keringenek egyetemes törvénnyel a bolygók, ellipszis alakú pályáikon. Tejút, csillagködök, Galaxisok spiráljai és az örök magnetikus vonzerő - mindnek megvan a maga helye, feladata és jellege, így alkotva egységes életpályát. Mindnek része van a Végtelen Univerzumban.

Mi ugyanennek vagyunk a leképezése, nálunk sem különbözik a helyzet.

A láthatatlan, de érezhető kapcsolat miatt, ami mindannyiunkat összeköt, érdemes figyelem előtt tartani egy fontos igazságot:

Ha magadat emeled, mindenkit emelsz, és ez fordítva is így van.

Ezt több vallásban és kultúrában sokféleképpen elmondták már, elég, ha a Keletről eredő Karma törvényére gondolunk, de itt van többek között ez a nemesen egyszerű igazság is: Jó tett helyébe jót várj.

Olyan ez, mint az a játék, amikor van egy társaság, és csukott szemmel mindenkinek meg kell fogni mind a két kezével két másik kezet. Aztán amikor kinyitjuk, látjuk, mekkora gubanc lett ebből. Aztán te valahogy mégis egész könnyen ki tudsz keveredni a főcsomóból, és kijutsz a szélére. Onnan úgy tűnik, a fő probléma középen van, mert ott a legnagyobb és legkuszább a csomó, de az már nem a te dolgod, te már "kijutottál". Látszólag már nem vagy a gubanc része, azonban felülről nézve ti mégis mind egy csomót alkottok, ami egészen addig az is marad, amíg teljesen ki nem bogozódtok mindnyájan.
Hát valahogy így van ez. Ha másokon segítesz, magadon segítesz. A szabadjára engedett jócselekedet mindig visszatér a gazdájához.

Először senki nem várja el tőled, hogy ezt meggyőződésből tedd. Elég, ha csak értelemszerűen jót teszel. Az igazi, mély meggyőződés majd úgyis jön a megtapasztalások során.

Szép estét kívánok mindenkinek! Legyen erős a hit lelketekben, és határtalan a béke szívetekben!

Azt hiszem, testet öltött bennem a következtetés.

A szív... a szívünkben nyílt ki valami. Ami pedig egyszer kinyílik, azon végre szabadon áramolhat ki és be, aminek kell. Ez pedig több szintjén is megnyilvánul az életnek.

Meg kell tanulni adni ahhoz, hogy kaphassunk. Jó példa erre a karácsonyi ételosztás. Az ott befektetett energia hihetetlen mértékben megtérült, annyi csodás élmény ért, olyan elképesztő figurákat ismertem meg, hogy ez bizony ámulatba ejtő. A kissé nehezen induló nap végére annyira felpörögtem, hogy szinte majd kibújtam a bőrömből, és hihetetlen boldogság járt át. Mindenki hatalmas lelkesedéssel tette, amit kellett, és tapintható volt a hála körülöttünk. Érdekes, hogy az általában passzívabb ember milyen hatalmas kitartással és tenni akarással ragadja meg a lehetőséget, ha egyszer felfedezi ezt a fajta áramlást. Akkor mi is igazán az, amire szükségünk van ahhoz, hogy jót tehessünk, adhassunk és kaphassunk? Egy parányi lökés csupán? Akkor igazán tehetnénk ezt gyakrabban is, sőt, lehetnénk mi a keresői és kezdeményezői ilyen helyzeteknek.

Emlékszem, amikor ezután felhívtalak Téged, és meséltem az élményeimről. Ez azért is fontos most, mert ez a másik szintje az új folyamatok megjelenésének. A párkapcsolati. Szeretnék hát köszönetet mondani azzal, hogy beszélek ezen téren is a tapasztalataimról, az itt felfedezett áramlásról, ami további ajtókat nyitott ki...

Egyre tisztábban látjuk egymást. Egyre tisztábban érezzük egymást. Mintha összekötne minket egy aranysárga fonál, ami minden alkalommal egyre erősebb lesz. Teljesen eltűnnek a külsőségek, mert mi két lélek vagyunk, akik egymásra találtak. Mindig is jelzőfényként világítottunk egymás számára, és most végre kitisztult annyira a látásunk, hogy eljött a mi közös időnk, és ketten gombolyítjuk fel a fonalat tovább.

Hiszen ez az anyagi világ minden gyönyörűségével együtt csak káprázat és illúzió, a valódi folyamatok mindig is e mögött játszódtak. Nagyon jól elkészített díszlet, de csak díszlet az igazi létünkhöz, amin túllépve meg kell látni, miről van itt szó.

Persze még mindig előfordul, hogy visszahullok. Van, hogy eluralkodik rajtam a kétségbeesés, és menekülök... de már egyre ritkábban... és sokkal hamarabb vissza is találok.

Elképesztő erőt ad, ha látja valaki benned, túl a külsőségeken, az igazi, belső lényedet... és mindennel együtt elfogad olyannak, amilyen vagy. Ezzel együtt megszületik a teljes megértés és együttérzés, a határtalan szeretetnek e szent megnyilvánulási formája. A bölcsessége végtelen, hogy ha kell, befogadó, de mindig cselekvésre kész, és túlmutat minden önös érdeken.

Azt hiszem, ez igazán emlékeztet arra, kik is vagyunk valójában, és mi dolgunk van itt.

Ha el is veszítek "mindent", amim van, nem bánom, mert magasabb rendű dolgok viszonylatában

"...kinyílt a lehetőségem, hogy ezerszer több legyek, mint ami vagyok.”

Így hát hálás vagyok minden megtapasztalásért, ami ezen az Úton visz tovább.

Valami megváltozott. Már nem vagyok ugyanaz az ember. Mondhatni, beavatást kaptam egy olyan misztériumba, ami eddig új volt előttem. Szeretek valakit. Önzetlenül, önfeledten. Részese lettem valami rajtam túlmutató dolognak. Született egy új világ, amibe belecsöppentünk. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb lépés. Feladva önmagad, részévé válni valami nálad határtalanabb dolognak. Valaminek, ami elsöpri a felállított kereteket. Összekapcsol minket a szeretet, ami teret ad a korlátlan áramlásnak. A vágy is jelen van, de az véges. A szeretet az végtelen. Olyan táptalaj, ami örökkön-örökké gyümölcsöt terem. Meg kell találni az egyensúlyt, az arany középutat, középállapotot - mert a törvény szerint az erő, ami először a magasba repít, utána a mélybe fog taszítani. Minden, ami történik, hullám mozgású. Fókuszálni kell a kapott energiát úgy, hogy belül egy, egységes állapotot tudjunk fönntartani vele. A Yint és a Yangot azonban ki kell egyenlíteni. Csodás megtapasztalás érezni, ahogy két erő kiegészíti egymást. Most megvan a támaszunk, ami belül erősít és folyamatosan tökéletesít bennünket. Így teljesedünk ki együtt, és egyenként is. Boldog vagyok, mert megértem arra, hogy ezt megélhessem. Nagyon szép, és tiszta dolog ez.

Szeretni. Figyelni. Szépnek látni azt, ami amúgy is az, csak az előképeink és ítéleteink elferdítették. Mennyivel csodásabb hely lenne a világ, ha ezt mindenki gyakorolná. Ha nem riadnánk meg egymás pillantásától, hanem elfogadnánk a tükröt, és fejest ugranánk a mélységbe. Persze, nem könnyű nyitni, hiszen a szempár olyan, mint egy könyv - mindent ki lehet olvasni belőle. Azonban ha ezen túljutsz, jobban elmélyedve benne felismered, hogy Egyek vagyunk. Önmagadba nyerhetsz betekintést. Ha élünk ennek a csatornának az adott lehetőségeivel, elképesztő dolgokra leszünk képesek, pusztán a figyelem, a szeretet segítségével. Mert ez ad, fogad, gyógyít, megért, elfogad, biztat, megoszt, és még sorolhatnám. Ha a lelkünkben állandóan nyitva hagyjuk a két ajtót, amin a szeretet ki-be áramolhat, akkor pedig fenntarthatunk egy olyan maradandó állapotot, ami érezhetően magasabb szintre emeli a létezésünket. Egyfajta beavatást nyerünk vele. Olyan út ez, amely egy jobb világ felé vezet...

...és hála az égnek, egyre többen lépünk rá. :)

Szép Napokat kívánok Nektek!

Elfogadni a dolgokat olyannak, amilyenek. Örülni nekik, és nem megváltoztatni. Változtatni önmagunkon tudunk, és egyszerre csak változni fog velünk a környezetünk, majd nagyobb léptékben az egész világ is. Az akarat soha, sehova sem vezet, a dolgoknak egyszerűen megvan a maga idejük. Van egy olyan erő, ami jobban tudja, mikor, mire értünk meg, és minek kell jönnie. Érdemes bízni benne, mert ez az erő bölcsebb minálunk. Azt a hatalmas energiát, amit állandó jelleggel abba fektetünk, hogy megváltoztassuk magunk körül az embereket, esetleg fordíthatnánk befelé is - meglepődnénk, ez rövid idő alatt mekkora eredménnyel járna. Fölösleges száz szálat összefogni a kezünkben, mert így a figyelmünk szétesik. A szétszórt figyelem pedig nem hatásos. Hiába tűnik úgy, mintha jutna belőle mindnekinek... közben szétesik, szétfolyik minden. Ha nem tudjuk fókuszálni, hiába van rengeteg energiánk, olyan könnyen elhagy minket, mint amilyen könnyen jön. Azonban ha megtaláljuk a megfelelő irányát és tárgyát, egyből tapasztalható a változás és a fejlődés. A dolgok kezdenek úgy alakulni, ahogy mi szeretnénk. Az energia fókuszálása az egyik leghasznosabb képességünk, megfelelő bölcsességgel párosítva pedig legnagyszerűbb adományunk lehet. Egy állandó, belső fókusz felépítése pedig a legstabilabb pontunk, ami mindig "tartani" fog minket, bárminek is legyünk kitéve az életben. A támasz már bennünk lesz, és mi egész-séges emberként folytathatjuk utunkat, akinek már nincs szüksége külső "mankóra".

Egy csodás, új jövő kezd kirajzolódni előttem.

A kölcsönös energiaáramlás jövője. Ahol mindenki a legjobb tudása és szakértelme alapján ad a másiknak, és azt ugyanilyen módon vissza is kapja. Mert ha tisztán, szívből teszed ezt, hatással van a környezetedre, és ugyanígy fogják viszonozni. Senki nem használ ki senkit, senki nem zsigerel ki senkit. Olyan sokfélék vagyunk, és olyan sokféle dologgal foglalkozunk, mindenki fel tudja fedezni magát ebben a színes mozaikban. A kulcs annyi, hogy legyél nyílt, adj őszintén magadból, és hidd el, ezt az emberek értékelni fogják, és ugyanígy fognak reagálni. Ez az univerzum törvénye, ne aggódj, nem történhet másképp. Ott kell lenni, figyelni kell, menni az áramlattal, félresöpörni a látszólagos kényelmetlenségeket, fejest ugrani a nem megszokottba. A falakat csak mi képzeljük oda, mi teremtjük meg, igazából nem is léteznek. Ha mi lebontjuk őket, más is ugyanígy tesz. Közösen eltüntethetjük ezt a sok illuzórikus akadályt. Akkor pedig végre, igazán szabadok leszünk.