Athénban töltött időm valami alapvetőt változtatobb meg bennem.

Felismertem, hogy milyen fontos hálásnak lenni. Mindenért, amit az élettől kapunk: dolgok, élmények, emberek. Minden ajándék. Minden ember hordoz valamit magában, minden ember tartogat valamit számunkra. Minden és mindenki adhat nekünk valamit, és ha hagyjuk, elönt minket a hála érzése, és természetesen jön belőlünk, hogy adjunk is. Olyanok vagyunk, mint a szivacs, ami feltöltődik, majd alig várja, hogy kiadhassa magából mindazt, amit felszívott. Így működik jól, így működik igazán. Miért akadályoznánk hát magunkat abba, hogy áramlás természetes folyamatának részei legyünk? Sokkal könnyebb engedni. Befogadni, majd továbbadni. Az Élet mindig megnyilvánul, és mi ennek a szerves részei vagyunk. Hálás vagyok, mindenért, amit kaptam, kapok, és kapni fogok. Szeretnék minden reggel úgy felkelni, hogy ma mit adhatok a világnak. Gyönyörű, és felszabadult érzés ez. Mindenki a lelke mélyén szeretne adni... fontos az együttérzés, mert ez összekapcsol minket. Szeretünk szeretni és szeretve lenni.