Azt hiszem, testet öltött bennem a következtetés.

A szív... a szívünkben nyílt ki valami. Ami pedig egyszer kinyílik, azon végre szabadon áramolhat ki és be, aminek kell. Ez pedig több szintjén is megnyilvánul az életnek.

Meg kell tanulni adni ahhoz, hogy kaphassunk. Jó példa erre a karácsonyi ételosztás. Az ott befektetett energia hihetetlen mértékben megtérült, annyi csodás élmény ért, olyan elképesztő figurákat ismertem meg, hogy ez bizony ámulatba ejtő. A kissé nehezen induló nap végére annyira felpörögtem, hogy szinte majd kibújtam a bőrömből, és hihetetlen boldogság járt át. Mindenki hatalmas lelkesedéssel tette, amit kellett, és tapintható volt a hála körülöttünk. Érdekes, hogy az általában passzívabb ember milyen hatalmas kitartással és tenni akarással ragadja meg a lehetőséget, ha egyszer felfedezi ezt a fajta áramlást. Akkor mi is igazán az, amire szükségünk van ahhoz, hogy jót tehessünk, adhassunk és kaphassunk? Egy parányi lökés csupán? Akkor igazán tehetnénk ezt gyakrabban is, sőt, lehetnénk mi a keresői és kezdeményezői ilyen helyzeteknek.

Emlékszem, amikor ezután felhívtalak Téged, és meséltem az élményeimről. Ez azért is fontos most, mert ez a másik szintje az új folyamatok megjelenésének. A párkapcsolati. Szeretnék hát köszönetet mondani azzal, hogy beszélek ezen téren is a tapasztalataimról, az itt felfedezett áramlásról, ami további ajtókat nyitott ki...

Egyre tisztábban látjuk egymást. Egyre tisztábban érezzük egymást. Mintha összekötne minket egy aranysárga fonál, ami minden alkalommal egyre erősebb lesz. Teljesen eltűnnek a külsőségek, mert mi két lélek vagyunk, akik egymásra találtak. Mindig is jelzőfényként világítottunk egymás számára, és most végre kitisztult annyira a látásunk, hogy eljött a mi közös időnk, és ketten gombolyítjuk fel a fonalat tovább.

Hiszen ez az anyagi világ minden gyönyörűségével együtt csak káprázat és illúzió, a valódi folyamatok mindig is e mögött játszódtak. Nagyon jól elkészített díszlet, de csak díszlet az igazi létünkhöz, amin túllépve meg kell látni, miről van itt szó.

Persze még mindig előfordul, hogy visszahullok. Van, hogy eluralkodik rajtam a kétségbeesés, és menekülök... de már egyre ritkábban... és sokkal hamarabb vissza is találok.

Elképesztő erőt ad, ha látja valaki benned, túl a külsőségeken, az igazi, belső lényedet... és mindennel együtt elfogad olyannak, amilyen vagy. Ezzel együtt megszületik a teljes megértés és együttérzés, a határtalan szeretetnek e szent megnyilvánulási formája. A bölcsessége végtelen, hogy ha kell, befogadó, de mindig cselekvésre kész, és túlmutat minden önös érdeken.

Azt hiszem, ez igazán emlékeztet arra, kik is vagyunk valójában, és mi dolgunk van itt.

Ha el is veszítek "mindent", amim van, nem bánom, mert magasabb rendű dolgok viszonylatában

"...kinyílt a lehetőségem, hogy ezerszer több legyek, mint ami vagyok.”

Így hát hálás vagyok minden megtapasztalásért, ami ezen az Úton visz tovább.