Vége... és nekem egy hatalmas űr maradt a lelkemben. Hat napon keresztül, non-stop együtt voltam ezekkel a gyerekekkel, történetek születtek, kapcsolatok szövődtek, közös élményeket éltünk át... Egy csapattá, egy közösséggé, egy osztállyá váltunk... hát mit lehet most tenni, amikor mindennek vége? Hogy lehet kezelni? Miután olyan sokat adtunk egymásnak... oly sok hálás tekintet kapcsolódott össze. Elképesztő, de újraélhettem a gyerekkoromat! Tudom, hogy nekik is felejthetetlen volt ez a néhány nap, és hiszek benne, hogy nem fogjuk elfelejteni... csak most olyan nehéz. Megint egyedül érzem magam. Biztos, ha majd idővel bölcsebb leszek, és tudom majd kezelni az elengedést. Ők olyan tiszták még, és nagy lelkesedéssel tekintenek affelé, hogy újból találkozhassunk, mint egy csapat... összejövetel, tábor, komplett iskola alapítása... annyira jólesik ilyeneket hallani, és mégis oly szívfájdító... gondolom könnyebb lesz, de egy biztos: sosem fogom elfelejteni ezt a hetet a BetekintŐkkel.

Ilyenkor mindig elgondolkozom azon, mennyi csodás dolgot tartogat számunkra az élet... mennyi új, izgalmas találkozás és történet... minden bánatommal együtt érzem, hogy örömteli vagyok. Ebben megtaláltam magam.