Végül úgyis mindig egyedül maradunk.

Habár úgy tűnhet, az előző pillanatban egyesültünk, és eltűntek a két embert elválasztó határok... mégis el kell, hogy mondjak valamit. Minden változik. Csodálatos, hogy ide eljutottunk, azonban a tudatállapotunk függvénye, hogy meddig maradunk itt. Most úgy tűnik, végtelen. Most úgy tűnik, ennek az érzésnek soha nem lesz vége. Azonban minden - minden - eltűnik, tovaszáll, eltűnsz Te is, jönnek mások, újra és újra átéljünk ugyanazt, majd visszazuhanunk, mintha semmire sem emlékeznénk. Már nincs értelme azt mondani, hogy hiányzol, mert ez is változik, semmi sem maradandó. Mi köti hát össze ezt a sok esetlegességet, vég nélüli hullámzást? Miért érezzük azt, hogy a pillanat, amit élünk, örökkévaló? Azt hiszem, így nincs értelme ragaszkodni. Minden elporlad, az emlékek is az enyészetté lesznek... miért tennénk hát közöttük különbséget? Minden kötődés csak hátráltat... de mi az, ami ezt megelőzi? Melyik az a pont, ahol a kézenfogva lebegés átváltozik láncokká, amelyeket egymásra tekertünk? Mi a sérülésmentes szabadulás kulcsa? Hol van az a szeretet, ami nem köt magához? Érzem, hogy visszazuhanok önmagamba. Egyedül vagyok, ismét egyedül. Eltűnt minden, nincs különbség egy emlék és egy porszem között. Nem akarok... nem tudok többé ragaszkodva szeretni... ennek nincs értelme. Hol van hát az egyensúly? A változatlan? Az állandó, ami nem csap át szélsőségbe? Hol van a még nem kialakult, és soha meg nem szűnő? Ott... ott akarok létezni, ott akarok maradni, ott, abban szentséges pillanatban.