A mai napon megértettem, hogy nem kell féltenem a bennem lévő gyermeket, mert az örökre bennem él, bármilyen formában is mutatkozzon meg az emberi testem.
Ahogy nem kell félnem attól sem, hogy a fiatal, zabolátlan energiát, vagy épp a tapasztalt, "vén róka" bölcsességét ne tudnám életre hívni.
Ezek mind csupán minőségek, amelyek életünk bizonyos szakaszában dominánsabban előtörnek, azonban ez nem jelenti azt, hogy ne lenne átjárás a különböző szakaszok között. A test persze egy korlát, de közel sem olyan "végzetes", mint ahogy sokszor tekintünk rá.
Ezek a minőségek az évek során kikristályosodtak bennünk, a részünkké váltak (vagy talán mindig is azok voltak), és ha előtérbe akarnak kerülni, akkor annak oka van.
Fontos, hogy a Figyelő ettől függetlenül mindig "műszakban legyen", és tudatosodjon bennünk, hogy múló állapotaink nem többek annál, ahogy a szél elfújja az égen a felhőket, majd újabbak jönnek azok helyébe.
Persze az égen a "boldog együttléthez" időnként hozzátartozik egy-két vihar is - mert nem csak összefonódások hanem összecsapások is vannak. Részeink súrlódása ugyanúgy a kikristályosodási folyamat része. Ahogy a föld mélye is folyton mozgásban van, csiszolva, formálva az Anyagot.
Időutazáshoz nem kell semmilyen gép, csupán az emberi elme, ami összeköti azokat a pontokat, amelyek valójában semmilyen távolságra nincsenek egymástól. Megcsúfolva az időnek tulajdonított linearitást, kapuk nyílnak bennünk, minden pillanatban.