Visszatérés az Ősök Csarnokába

Egyre közelebb értem a hatalmas boltívhez. A feliratokat nem tudtam kivenni, de éreztem a belőlük sugárzó erőt. Az égbolt - ha égbolt volt ez egyáltalán - sötét volt, de mégis látható volt minden... és mindenki.
Keresztülhaladva a boltíven egy udvar várt, ahol először haladt el előttem egy hatalmas kő-alak, egy titán.
Megborzongtam. Még soha nem találkoztam ilyen méltóságteljes lénnyel. Mozdulatlan, szakállas arca mintha vésve lett volna.
Jobbra tartottam, a csarnok felé. Bent már láttam a fáklyák lobogó tüzét. Mikor átléptem a csarnok kapuját, újra megborzongtam. Bent tucatnyian járkáltak fel és alá, szilárd alakjukat megvilágította a fáklyák nem túl erős, de épp elégséges fénye.
Nem bírtam tovább állva maradni. Mikor egy újabb óriás elhaladt mellettem, hátamon borzongás futott végig, és én alázatosan térdre rogytam. Olyan erők munkáltak itt, ami a tisztelet legmélyebb formáját követeli meg. Méltóságteljes arcuk, hatalmas termetük ámulatba ejtett. 
Kezeimet felemeltem, tenyérrel felfelé, fejemet azonban lehajtottam, és nem mozdultam többet. Tudtam, hogy most várakoznom kell.