A lencsék és a suttogó szív

Felismertem, hogy voltaképpen nagyon egyszerűen "működöm."
Az alap természetemhez tartozik, hogy adjak a környezetemnek. Hogy ha van energiám (általában elég sok van), akkor erre képes vagyok, és adok, amennyit csak tudok - és ez boldoggá tesz.
Ellenben ha történik valami, ami miatt "lemerülök" (ez lehet hirtelen esemény, de akár hosszú hónapok eredménye is), akkor már nem tudok fényt adni, tüzet gyújtani, megmelegíteni, és ez a kiüresedettség szomorúvá tesz.
Ugyanazokat a dolgokért egyik állapotban tudok mérhetetlenül hálás lenni és örülni, viszont időnként (szerencsére elég ritkán), amikor eljön a "másik" állapot, akkor hirtelen elkezd minden zavarni, és kedvtelenné válok.
Felmerült hát bennem a kérdés, hogy ha a dolgok körülöttem nem változnak, mégis miért tudok ennyire máshogyan viszonyulni hozzájuk?
A kulcs nem meglepő módon maga a hozzáállásom. Az egyetlen dolog, ami valójában változhat és változtathat, az az engem körülvevő dolgokhoz való hozzáállásom.
Ezért nagyon fontos az, hogy mindig fel tudjunk töltődni, ha már azt éreznénk, hogy lemerülünk. Időnként vissza kell térni a csendbe, ami kinyítja a szívet, és kristálytisztán láthatóvá tesz mindent, amiért örömet és hálát érezhetünk az életben. Le kell pucolni a lencséket, és meg kell hallgatni a szívet, mert a szépre vakon és az igazra süketen nem lehet boldogan leélni az életünket.