Ahogy ott állt, és nézte, ahogy szépen lassan a gyerekkori szobája is lángba borul, felismerte, hogy minden, ami életének abból a szakaszából maradt, földi formájában örökké az enyészeté lesz, és csak az maradt meg, amit Ő megőrzött. Az összes szomorú és boldog pillanat tárgyi emléke, egy egész világ bölcsője veszett oda. Minden, ami megmaradt, már csak az Ő emlékezetében lüktet tovább, már ameddig tartana tudja őket, és az idő folyója végleg el nem sodorja őket. Sosem tudott könnyet hullatni azért, ami elmúlt, de most érezte, ahogy ez a része kiszakadni készül belőle, és nem biztos benne, mi az ami, megmarad, úgy érezte, valami igazán fontos van veszendőben, és ez valami kimondatlan szomorúsággal töltötte el. Azt érezte, nincs hatalma az idő felett, talán most először érezte igazán, hogy mennyire nincs.