Emlékezetes volt ez az öt nap, vasárnaptól csütörtökig.

Minden helyen, ahol az ember ennyire intenzíven él meg valamit, ott hagy a lelkéből egy darabot. Ez történt ezúttal is, amikor forgattuk ezt a rövidfilmet. Azt hittem, már sok ilyen tapasztalatom van a különböző próbafolyamatoknak köszönhetően, de rá kellett jönnöm, hogy ehhez foghatót még nem éltem meg. A titok persze biztosan abban is rejlik, hogy hozzám közel álló emberekkel csináltam ezt végig. Egyszerűen az ilyen élmények olyannyira beleégnek a lelkembe, hogy amikor egyszer csak vége lesz, olyan, mint kicsit meghalnék, és nem lenne tovább. Alig fogom fel. Nem találom utána a helyemet. Idő kell, mire visszarázódunk a mindennapokba. Furcsa, hogy már nem oda megyek haza. Majdnem öt napig, 0-24-ben ott éltünk, 4-5 órás alvásokkal csinálva végig forgatást. Egyszerűen csodálatos volt látni, ahogy megtöltjük azt a helyet élet-energiával, szinte tapintani lehetett. Egész nap pörgés, folyamatosan toppon kell lenni, minden pillanat jelentőséget kap, mert szünet nélküli a koncentráció és a figyelem. Lazítás akkor van, ha eszünk, főtt ételt, közösen, asztalnál. Hiába no, mindennek meg kell adni a módját... és mi meg is adtuk. Ott vannak még persze a 4-5 perces cigiszünetek, egy kis felszabadult beszélgetés, esetenként kávézással egybekötve, de sietni kell, mert egyrészt piszkosul hideg van, másrészt minden perc fontos lehet a forgatás szempontjából, ezt megtanultuk. Ha épp nem is megy a kamera, valamit segíteni, vagy be-, és átrendezni mindig lehet. Nagyon jó az az érzés, hogy nincs elvesztegetett idő. Szerintem az ilyen intenzív létállapotok megtapasztalásáért élünk. Nem is beszélve arról, hogy az ilyen szoros, állandó együtt lét alatt mennyire meg lehet ismerni, és közel lehet kerülni azokhoz, akikkel dolgozol. Hasonló ahhoz, mintha családod lenne, mert mindenkit elfogadsz olyannak, amilyen, mert nem számítanak a különbségek, csak az, hogy együtt összefogtunk egy közös cél érdekében. Így kéne működnie az egész emberiségnek. Amíg azonban ez globálisan nem jön létre, hát így fog megvalósulni, kisebb-nagyobb csoportokban. Ez a fejlődésünk kulcsa. A munkamegosztás mindig arányos volt, összességében mind beleadtuk a szívünket-lelkünket. Aki épp ráér, az szalad el estebédért, a többiek addig megterítenek, a reggelit is mindig intézi valaki, éhen egyszer se maradtunk. Ugyanez az alkotási folyamat terén is: mindenki folyamatosan képben van, és feltalálja magát, megtalálja a helyét, ahol épp előremozdíthatja az egészet. Mint egy élő, lélegző, vibráló organizmus. Így vagyunk effektívek, és így kerül mindenki harmóniába önmagával. Szerintem mindenki ezt a fajta harmóniát keresi az életében... amikor azonosul önmagával, és valami felsőbb szellem részének érzi magát. Itt nincs szükség arra, hogy bármit is megjátssz, vagy hazudj... például önmagadnak. Egyszerűen se értelme nincs, se helye. A legjobb pedig az, hogy nem is várja el senki. Kialakul köztünk egy kapcsolat, ami megfoghatatlan, de összeköt minket. Együtt-lét. Amikor már annyira rá vagyunk hangolódva egymás rezdüléseire, hogy akár a beszédre se lenne szükség. Egy tekintetben, vagy mozdulatban úgyis ott van minden... de van, hogy még ennyi sem kell. Persze nehézségek is akadnak, hiszen az ember egy ennyire intenzív 15 óra után már türelmetlenebb, és kevésbé toleráns... előjönnek dolgok, amik növelik a feszültséget, néha elkerülhetetlen a súrlódás... de úgy vélem, hogy sikerrel vettük az akadályokat. Amikor valakiből kibukott valami, a többiek egyből arra hangolódtak rá, hogy feltöltsék, és visszahozzák. Nem is beszélve arról, hogy tudjuk, hogy ha valaki mond valami olyat, az nem a másik személyének szól, hanem az adott helyzetnek, így könnyebben lehet kezelni az ilyesmit. Mi pedig jól működtünk együtt. Nagyon szerencsés vagyok, hogy dolgozhattam velük, és ezért szeretnék is köszönetet mondani.

Először is a film megalkotójának, aki rám írta ezt a szerepet, amiért én végtelenül hálás vagyok. Nagy lépcsőfok volt. Elképesztő energiaszinten csinálta végig ezt az egészet, egészen oda visszamenőleg, hogy hónapokkal ezelőtt megálmodta ezt a filmet, és papírra vetette első sorait, egészen ezzel az öt napos forgatással bezárólag, és akkor az utómunkákról, vágásról még nem is beszéltünk. Mindig képben volt, pedig százfele kellett figyelnie, pörgött, volt, hogy egy tucat embert kellett kezelnie és irányítania. Emlékszem, amikor ajkán a következő napi forgatási tervekkel aludt el. Így ringatta magát álomba. Elképesztő lelkesedése és maximalizmusa példaértékű lehet mindenkinek, aki hasonló pályán akar tevékenykedni. Sosem nyugodott bele, ha akár csak egy parányi hibát is felfedezett a képen, ha homokszem került a gépezetbe, hát addig csiszoltuk, amíg tökéletes nem lett. Ehhez bizony mérhetetlen energia kell, de megéri... és tényleg csak így érdemes. Számomra még mindig szinte felfoghatatlan, hogy mennyi munkát ölt ebbe az egészbe... ezért is baromi nagy megtiszteltetés volt részt venni benne. A másik, akiről szó kell, hogy essék, drága barátom, aki a másik szereplő bőrét öltötte magára. Természetesen végighülyültük ezt az öt napot, amikor azonban elhangzott a "Felvétel!" szó, mindent beleadtunk. Nagyon jól és természetesen játszik, adtuk a másik alá a lovat, könnyen egymásra tudtunk hangolódni. Kitartásban sem szenved hiányt, emlékszem, amikor utolsó előtti nap hajnali 4 után lefeküdt (úgy volt, hogy 3 óra múlva kelni fog), kiderült, hogy fel kell venni vele még egy rövid jelenetet... hát életemben nem hezitáltam még ennyit, mielőtt felkeltek valakit... végül megtettem, ő pedig kijött, és megcsinálta. Ennyi. "Ennyi!" Ráadásul akkor az operatőrünkről még nem is beszéltem, amit ő végigvitt, ahhoz már állóképesség kell... szó szerint. Csodálom, hogy nem kapott gerincsérvet ettől a sok különböző testhelyzettől, amiket iszonyat mennyiségű ideig, sokszor egymás után ki kellett tartania, nem egyszer kegyetlen hidegben. Ne feledjük továbbá a drága kis kellékesünket, vagy inkább mindenesünket, aki még akkor is tud aranyos lenni, amikor mindenki más már csak morgásra képes... és egyébként meg azon zsörtölődik, hogy miért nem ijed meg tőle senki, pedig tud ő félelmetes is lenni... ééés van nekünk ugye egy hidegvérű hangmérnökünk is, aki a legnyugodtabb hangon tudja 30 másodperccel a felvétel indítása után mondani azt, hogy ja, amúgy nem volt bekapcsolva a mikrofon. Objektivitása, és észrevételei elengedhetetlenek voltak akkor, amikor már az egész világ káoszba borulni látszott. Nagyon sok mindenkinek hasznára lenne az a higgadtság, ami benne megvan. Megemlíteném továbbá azokat, akik habár kisebb szerepekre, mégis hosszú időre beugrottak a forgatásra, és segítettek, ahol, és ahogy tudtak. Mindenki erején felül teljesített. Fontos találkozások voltak ezek. Megtanultuk, milyen az, amikor egy idő után már csak az embert látni a másikban, annak minden esendőségével együtt... és így fogadva el egymást, ahogy vagyunk. Várom a következő alkalmat... már most hiányzik.