Jégbörtönbe zárva, már semmire sem várva vagyok itt... valahol a semmiben. Minden érzékelésem megszűnt, de azt tudom, hogy hangom nem volna, ha szólnék. Gondolataim meghalnak, mielőtt megszülethetnének, kósza foszlányok vannak csupán elmémben, amik találkoznak, összeakadnak, majd tovasuhannak. Se elejük, se végük, se reményük. A távolból hirtelen dübbenést hallok, érzékelésem részben visszatér, ereimben a vér ólmos lassúsággal ömlik tova. Fejemben harangszó tesz rendet, majd szemem előtt színek keverednek, és egy emlékkép körvonalai rajzolódnak ki némán.
Ő ott áll előttem. „Te vagy az egyetlen, aki láthatod szívem” – bal kezemet előre nyújtom, markomban tartom féltve őrzött titkom. Lelkem erdejébe mentem be érte, ott egy kutat találtam, a mélyére néztem és felhoztam. A vízben azonban szebbnek látszott, így szinte már értéktelen. Titkon azt remélem, hogy csak külsőre az, belsőre nem. Mielőtt szája válaszra nyílna, újabb csapás remeg végig rajtam, és én nem kaptam választ arra, amire igazán akartam. Újabb emlék ölt most testet, magányos fa, szinte reszket. Szélvihar jön, mindent elsöprő halállal szárnyain. Csontszáraz ágain semmi sem marad már, csak egy fekete madár, szemében rettenetes tudással. Majd hatalmas rikoltással, ami betölti a teret, üdvözli gazdáját, egy vén öreget. Arcán sötét csuklya, de ahogy a madárra néz, szemében ott van a szörnyű felismerés. Rázkódás megint, ám ahogy széttörik a kép, egy szürke úton hirtelen egy koldus elém lép. „Szánj meg hát!” – suttogja. „A bolondot nem szánom!” Rám néz és azt mondja, ha ezt az utat járom, én is az vagyok. Dermedten állok, és ekkor látom, hogy vak. Szemei már nem adnak otthont a tébolynak. Újabb csapás ekkor… a jelenés tovatűnt. Egy utolsó ütés kell, és az akadály megszűnt. A gyermek előtt serceg a papír. Ide húz, oda von, radír, új ceruza: ki kell satírozni, ami nem való oda. Meg is van az oka, amiért így harcol: kétségbeesetten egy labirintust rajzol. Ám sosincs vége, tudja, hogy elveszett… a saját furfangjának áldozata lett. Ázik a papír, elmos kiutat, lezárást, a könnyeitől reméli most már a megváltást.
Újabb robaj. Eltűnik a papír, a gyerek, körülöttem a jégfal hasad és megreped.
Körülölel a szél, és hol táncot jár a fejem körül, hol pedig a fülembe süvít esztelenül.
Szabadulni szeretnék, így levegőért kapok… ám az első lélegzetvételtől megfulladok.