Érzem, ahogy most is engem bámul. Szenvtelenül, mintha pontosan tudná, mi zajlódik most le bennem. Ráadásul én is folyton odakapom a fejem... egyszerűen nem bírom róla levenni a tekintetem. Azt hiszem, most már tudom, miért vonyítanak a farkasok. Legszívesebben én is azt tenném, hangosan, hogy az egész világ meghallja. A lélek kínja ez, és mélyebbre hatol, mint ahol a csontjaid vannak. Mert a lelket csak kínozni lehet, megölni nem. Ezerszer beledöfhetsz, hasogathatod, szaggathatod, de mindig marad belőle valami lyukacsos, széttépett foszlány, ami erőtlenül, de makacsul kitart. Igen, ez a lelked, köszönj szépen neki, barátkozzatok össze. Mert ő ott van akkor is ha te már rég nem vettél tudomást róla, vagy letagadtad a létezését.

Úgy érzem, hogy nem tudok megmaradni a testemben...

Legszívesebben levetném ezt az emberi göncöt, és FELROBBANNÉK!

Akkor kíváncsi lennék, mi maradna utánam... némi csillogó por talán, vagy még annyi sem.

Lassan lecsillapodok... ez a legrosszabb az egészben, hogy nincs végkifejlet, nincs magyarázat. Csak elfojtott indulatok, és fennmaradó kérdések.