Mindannyian a rendszer részei vagyunk. Néha elfog ez az iszonyatos felismerés, szinte érzem, ahogy a gerincoszlopom közepéből kifut egy szelvényezett fémkígyó, el, valahova a kiszámíthatatlan messzeségbe, odakötve engem valami szörnyűséges dologhoz, és bármerre is futok, menekülök, mindig követni fog, sosincs végleges elszakadás. Hiába húzok fel én a világ végén az ismeretlenben egy házat, az áram, víz, tulajdonjog mindenhol a nyomomban lesz, legyen akár a legapróbb igényed, a rendszer boldogan teljesíti, de cserébe onnantól fogva teljes engedelmességet vár. Nagyon nehéz azt megoldani, hogy tényleg kiess a látószögéből, és elveszítse a nyomot, mert sajnos bárhol légy és bármit csinálj, mindenhol lenyomozható vagy, a legjelentéktelenebb dolog is árulkodik rólad. A papír alján egy apró számsor, egy dátum, és már véged van. Sajnos mindenkin érezni lehet ezt a brutális terhelést, ki jobban vánszorog miatta, ki kevésbé, de mindannyian nyögünk alatta, és a rabjai vagyunk. Nem csodálom, hogy annyian menekülnek inkább virtuális világokba, vagy illúzióba, sokkal könnyebb ezekről mind nem tudomást venni, hanem mentegetőzni egy sort magunk előtt, és fejet hajtani a rendszer előtt, hiszen "úgyis mindenki ezt teszi". De nem. Ez sok, ez már túl sok, az őrület határára sodródtunk, és nem fogjuk észrevenni, amikor már túl késő lesz. Simán meg tudsz úgy őrülni, hogy észre sem veszed. Valahogy a talpunkra kell állni, bárhogy, de függetlenedni kell, mert minél tovább veszed igénybe, annál nehezebb lesz szabadulni tőle. Most közel sem vagyunk szabadok. Az emberek, akik jóval "felettünk" állnak, bármit megtehetnek. Tényleg bármit. Azt, úgy, és akkor hamisítanak meg, amikor akarnak. Pénzügyi adatot, teszteket, tényeket. Mindez csupán néhány szám átírásából áll. Ha valaki nyomozni kezd, eltűnik. A gazdasági válság mögött olyan titkok vannak, hogy akármelyik összeesküvés-elmélet gyártó tapsolna örömében, ha napvilágra kerülnének. Egy fantáziavilágba menekülve mindezt könnyebb elviselni. Ott még tiszta lappal lehet kezdeni, ott még bármit megtehetsz, a lehetőségek tárháza végtelen. Egyre hatalmasabb belső világokat teremtünk, vajon hol a vége? Ez lesz most már a jövő, hogy ami itt van, hagyjuk elrohadni, és a képzeletünkből emelünk egyre nagyobb és nagyobb várakat, remélve, hogy oda nem terjed át a kór? Hiszek benne, hogy valami változni fog, mert ez így nem mehet tovább... de vajon mennyi idő lehet még hátra, és hol van mindennek a határa?