Sápadt arcomon barázdák ülnek. Az élet bevégezte rajtam munkáját. A könnyek már nem tudnak hova menekülni, örökre bezárva maradtak börtönükben.
A százszor is újraéledt remény hamvait fújja ki markomból a szél, tudom, hogy többet már soha nem látom őket viszont. Testem megfáradt és összetört, elmémet vasbéklyó szorítja. Láttam őket elsuhanni, sokan voltak, de a mélységesen mély örvényből már csak kevés arc van, akit magamhoz tudok még rántani a búcsú e pillanatában. A mosoly talán utolára fut most át arcomon, ahogy rájuk gondolok, tudom, hogy nem volt értelmetlen. Féltem az angyalokat hívni segítségül, ehelyett inkább sötét kámzsám mélységébe rejtőztem, amin emberi szem át nem láthat. Nem tudom, hogy vajon eleve így volt-e rendelve, vagy az én választásom volt a teljes kiúttalanáság. Szemeim fáradtan, és elnézően merednek az érkezőkre. Mindig is fájt, csak épp olyan mélyre temettem, hogy egy idő után már magam sem tudtam, mi is a fájdalom igazi forrása. Szívettépő volt időnként belegondolni, mennyire értelmetlen is így az egész. Bárcsak kapnék magyarázatot, vagy feloldozást, hogy nem baj, megtettem amit lehetett, és semmi sem volt hiába. Mert ha tévedtem, akkor fájdalom mértéke némán kongó harangként fog zúgni a fejemben, és végső zavarodottságomban már tényleg csak a semmiért fogok könyörögni. Vajon eljön-e a végső csend? Ahol minden zaj, mozgás, élet és idő megszűnik? Az már biztos valami olyasmi, amiből soha többé nem akar felébredni az ember. Nincs is olyan, hogy soha, mert már nincs keret, csak a végtelenség. Azt hiszem, hogy ott nem fogok félni. Igazából nem tudtam soha megbírkozni a halál és az élet közötti különbséggel.