kinézek az ablakon. az égen kifli alakú a hold. engem valami régi, talán gyermeki izgalom fog el. mit rejthet az ismeretlen tartomány? jobbra tőle, vele egy szintben az esthajnalcsillag, büszkén és meginoghatatlanul. ő bizony reményt kelt a szívben: még akkor is világít, amikor minden más csillag sötétségbe veszett. egyébként ezen kívül az egész ég tiszta, szép sötétkék. a látóhatár aljában van csak némi világosság, hírt adva a nemsokára égre törő napból, aki már minden bizonnyal úton van, hogy igényt tartson jogos trónjára az égbolton. de én tudom, hogy majdnem egy óráig még tart az éjszaka, és ezalatt az idő alatt csak az enyém. mindig is az enyém volt, ez az, amit soha, senki nem vehet el tőlem. régi szövetségesek vagyunk már, akik jól ismerik egymás titkait, de bölcsen hallgatnak róla. olyan sok mindent elmondtunk már egymásnak, és mennyi mindent el fogunk még. szívem titkainak őrzője, remélem, még sokáig kitartasz mellettem, azt hiszem, kevés ember részesít téged akkora megbecsülésben, mint én.

és már hallom is az első madárfüttyöt.