szétforgácsolódott lelkű emberek vagyunk
vajon ez öröklődik?
sérült emberek sérült embereket nevelnek? még ha így is van, nekünk tanulnunk kell a szüleink történetéből. bizonyos kérdéseket boncolgatni kell, a csomókat ki kell oldani, a tüskéket pedig kihúzni. nem engedhetjük meg magunknak, hogy a szőnyeg alá söpörjük a problémákat. mert ott a sötét teher egyre csak lapul, és lapul, és előfordul, hogy olyankor tör ki, vagy folyásol be minket negatívan, amikor pont, hogy tiszta fejjel kéne gondolkoznunk. emlékezni kell, emlékezni kell közösen, és átbeszélni a dolgokat, mert nem biztos, hogy mindannyian ugyanúgy láttuk és éltük meg a helyzeteket. nem vezet jóra, ha eltemetjük a sérelmeket, mert lelkünknek az a része sebet kap, és mint sebesült rész, folyamatosan figyelmet és kárpótlást követel. ezt pedig ha nem vesszük észre időben, nemcsak magunknak árthatunk vele, de másoknak is. észnél kell lenni, felkészültnek önmagunkkal kapcsolatban, tudni kell, mikor mire számíthatunk magunktól. ha tudatosan kezeljük ezt a kérdést, idővel minden jobb lesz majd, és ugyan ha nem is gyógyulnak be a sebek teljesen, legalább az elfertőződésétől sem kell tartanunk. odafigyeléssel rengeteg időt és fölösleges bosszankodást, önmarcangolást spórolhatunk meg. sajnálkozni mindig könnyebb egy problémáról, mint tenni ellene, ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. ez sajnos nehezebb, mint egyszer megtanulni úszni, mert itt nem elég ha elevickélsz a felszínen maradva, hanem minden ugrásnál egyre mélyebb, sötétebb és zavarosabb víz vár téged odalent, egészen addig, amíg a merülési folyamat már nem lesz ijesztő, hanem inkább kíváncsisággal tölt majd el.