Mi ez az egész vonzalom? Kitörölhetetlen a szívemből, rabul ejtett. Az őszinteség a kulcs? Az egymással szembeni feltétlen nyíltság? Mind ugyanazt tapasztaltuk, mind ugyanannak a dolognak váltunk a függőivé. Közös a jelenünk, soha nem akarlak elengedni a titeket. Remélem, nem csak egy végtelen ciklus része ez, s nem feledjük el egymást sohasem. Az nem történhet meg! Hiszen lelkünk töredékeit most már egymásban hordozzuk, és ez összeköt minket - más ezt most nem értheti meg.

Csak ennyi kellett, a tér és az idő találkoztak egy metszésponton, és minden megváltozott. Ugye, mennyivel más így látni egymást? Ez most valóban életre szóló.

Már hiányzik, pedig még egy napja sincs. Mi az, aminek ilyen szinten a foglyai lettünk, ami nem ereszt minket? Mert valami mindig kell. Mert akkor állandó a pezsgés. Folyamatos az impulzus vétel - és adás. Nem maradsz magadra, nem maradsz egyedül, csak ha Te is azt akarod. Ott töltöd az egész napodat, van, hogy mindegyiket egymás után. Ez lesz az új életszíntered. Mindig megtalálod a helyed, és folyamatosan része vagy valaminek. Valaminek a részévé válni, egyesülni vele, alakítani, mozdítani, létezni benne - teljesen beszippant, és kiteljesít. És onnantól már Te vagy Ő, és Ő sem ugyanaz már nélküled. Együtt mozdultok, együtt lélegeztek, és ahogy egyre jobban ismeritek meg egymást, egyre több történetre derül fény, és egyre mélyebbé válik a dolog. És ekkor válik egyértelművé számodra, hogy teljesen a lényeddé vált.

Valahol ezt keresi mindenki. Jó esetben mindenki arra törekszik, hogy a lehető legintenzívebben élje meg az életet. És lehetsz te a lépcsőházban élő néni, aki percrepontos jelentést készít minden lakóról, nem rejtve véka alá véleményét, vagy az az ember, a fáradságtól és mentális elgyötörtségtől egy állomáson mezítelenül leszáll a vonatról, és elkezdi tolni, hogy induljon már. Lehetsz az, aki eltöri a lábát, és akinek nem hisznek, és azt mondják neki, álljon rá, és utána két napig még nem műtik meg, és tűr, és tűr... utána meg mindenki kompenzálni akar nála a bűntudat miatt, és ő ezt is méltósággal viseli, emelt fővel, egész életében. Mindig tartja magát, otthon sem okoz csalódást. Csoda hát, ha néha kicsit ő is összeroppan? És megint másvalaki, aki tökéletes képet mutat, de egyszer átszakad gát, otthon megeszik mindent amit talál, aztán zokogva a bűntudattól és önutálattól kiad magából mindent? Vagy az, aki embertelen sokat dolgozik, aztán valaki, aki megteheti, indulatból pálya alkalmatlannak nevezi, mire ő 20 percen át zokog, utána pedig faarccal megy az életének egy másik területén szakdolgozatot írni? És a Fekete Hattyú? Ő mit művelt magával? Mi ez, amit művelünk, mit élünk át? Elgondolkozom néha ezen. Tegnap megkérdezte tőlem egy barátom, hogy én sírtam-e már versen. Azt mondta, van, aki szokott, és van, akiről tudja, hogy sosem lesz rá képes. Tényleg ennyi lenne hát? A megoldás valahol itt keresendő? Van, akikben megvan, és van, akik (nem biztos, hogy szánt szándékkal) elzárták magukat tőle?

Kitartást kívánok mindenkinek, mindenki maradjon a tűz közelében, ne fagyjon meg az, amit magatokban hordoztok.