Eredetileg ide ma valami nagyon keserűt és kiábrándultat akartam írni. Az utóbbi időkben nagyon kicsúszott az irányítás a kezeim közül, elég terhes gondolatok nyomasztottak, és nem láttam semmi kiutat, úgy véltem, mélyponton vagyok (de legalábbis afelé tartok).

Rájöttem, az, hogy ma nem tettem fel ide a délutáni írásomat, afféle próbatétel volt. Hogy végképp elönt-e a keserűség... és ami még nagyobb baj, hogy ezzel megfertőztem volna másokat is. Pont itt keresendő valahol a felelősség kulcsa, nem engedheted meg, hogy másokra is átrakd a saját terhedet - legföljebb annyira, ami feltétlenül szükséges a megértéshez és az együttérzéshez.

Szerencsére megint itt voltak a barátaim, akik tudtukon kívül is állandóan segítenek. És ugyan néha még mindig úgy érzem, mintha a fejem belsejében lennék egy lakatlan szigeten, elveszve valahol, a vészjelzőm leadja a koordinátákat, és hiszem, hogy teljesen sosem fogok magamra maradni.