Vajon mi az a valami, ami két embert örökre összeköt? Az, ami ha nincs, folyamatosan hiányzik, de csak tudatalattink érzékeli. Egy beépített óra, ami folyamatosan ketyeg, egészen addig, amíg újra megtörténik a találkozás. Közben pedig a tudatos én folyamatosan pótlékot keres, afféle kellemes elfoglaltságot... már persze a lehetőségeinknek és környezetünkmeg megfelelőt.

De igazándiból az egész játék csak arra megy ki, hogy kihúzzuk a következő alkalomig, akár beismerjük, akár nem. És ez elgondolkodtató. Mert hát mitől van az, hogy bármikor és bárhol is történjen meg ismét, az Ő csacsogását, minden apró rezdülését csak úgy szívjuk magunkba, mindegy egyes pillanatot örökkévalóként érzékelünk, és az elménkbe égett képeket sosem feledjük?

Közben pedig ugyanezek a dolgok az épp mellettünk levővel kapcsolatban vagy untatnak, vagy pedig teljesen jelentéktelenek tűnnek és elfelejtődnek? Az igazi figyelem nagy kincs, különleges az, ami leköti.

Hogy vannak ezek a dolgok? Mi ez az egész? Ők tudják, érzik, hogy mit váltanak ki belőlünk? Örök reménytelenség a sorsunk? Elfojtás, letagadás? Mekkora hatalma van saját tudatos elménknek? Mennyi ideig és milyen mértékben tudjuk vajon áltatni saját magunkat? Mennyit ér vajon a segítség a hasonló cíipőben járótól? Mennyit segít a megértés, az együttérzés? Csökkenti a szenvedést?

Mi a vége a történetnek? Mi a vége a történetünknek?

Milyen fordulatokat hoz még ez a különös és kiszámíthatatlan forgatókönyv?

Remélem, egyszer sikerül majd belenyugodnom az egészbe. És ezt kívánom mindenki másnak is.

Mert már érzem, hogy páncélt kezdek növeszteni, a további sérülések elkerülése végett. Ez pedig hosszútávra nézve egyáltalán nem bölcs dolog.

Meg kell találni az időnkénti elszakadás előnyeit. Felszabadíthat, önállósíthat, olyan utakra terelhet, amik hasznosak is lehetnek. Egyébként is, ki tuja megmondani, hogy mikor van vége? Mi az, ami egyáltalán végleges?