Igazam lett. Tényleg fülkés. Keresünk olyan kabint, amiben nincs még senki. Találunk egyet, de nem nyílik az ablak. Nem jó, tovább. A vonat végén szerencsénk lesz. beülünk, lepakolunk. Nemsokára azonban jön egy fiatalabb srác, a kalauz, és mondja, hogy amennyiben nem fizetjük ki a különbözetet, hagyjuk el az első osztályt. Pech. Egy fintorral jelezzük nemtetszésünket, győzködjük kicsit, de nem áll kötélnek, így elindulunk visszafele. Beülünk egy kabinba, ahol csak egy indiai ruhás fehér nő ült. Nagyon csendes, nyugodt és békés, de látszik rajta, hogy éberen figyel. Még szóba kerülnek egyszer-kétszer a délutáni események, főleg a szobrász, de aztán szépen lelassul minden, és ő elalszik. Tagadhatatlan, hogy gyönyörű. Az én tekintetem is elréved, egszer megyek csak ki a vonatablakhoz elszívni egy cigit, de ennyi. Aztán egyszer csak felébred, kissé nyűgös, mint egy kisgyerek. Aztán keresni kezdi a telefonját, de nincs meg. Felforgatunk táskástúl székestül mindent. Agyalunk, hol hagyhatta el, ha itt nincs. Biztos az első osztályon. Odamegyek megnézni, de már ülnek bent. Beszélek velük, készségesek, jófejek. Biztos nem ők voltak. Akkor gyanúsítottnak marad a kalauz, aki állítólag még gyanúsan mosolygott is amikor rá lett kérdezve a dologra. Na, mondom, jobb lesz kideríteni, hát odahívom egy üres fülkébe. Engedi, hogy megmotozzam, átkutatom mindenét, az övtáskájától kezdve a hátizsákján keresztül egészen a jegykezelőt tartalmazó táskájáig. Sehol semmi. Közben neki egy rossz megjegyzése sincs, segítőkész ő is, itt is felforgatjuk a székeket, de nincs szerencsénk. A gyanúm vele kapcsolatban kezd alábbhagyni, végül elnézést kérek tőle, és visszamegyek a saját fülkénkbe.

Ő ekkor már nyugodt, beszélgetnek az indiai ruhás nővel, aki nagyon jó hatással van rá. Épp arról van szó, hogy ezek a dolgok, találkozások nem véletlenül történnek, mindennek oka van, csak fel kell ismerni. És tényleg, hiszen a strandon nekem épp arról panaszkodott, hogy állandóan keresik a telefonján, sosincs egy csepp szabadideje sem saját magára, és ez a sok ember szinte darabokra tépi. Tessék, most itt van pár hét telefon nélkül, lehet az eddig erre a sok emberre szánt energiát másra fordítani, és végre lesz ideje kicsit önmagára is. Egy útkeresőnek mindig akad tennivalója.

Erről a  nőről egyébkét kiderül, hogy rákos betegeknek segít a kezdeti szakaszban, erőt ad nekik és élniakarási vágyat olt beléjük. Harmóniát sugároz, nem izotópot. Tudja, mennyit számít ez, hiszen már neki is sikerült egyszer legyőznie a kórt. Látszik, hogy azon ritka felnőttek közé tartozik, aki elégedett az életével. Jó feladatot talált magának, az tény. Mesél még arról, hogy ma a buddhisták szerint tízmilliószoros nap van, minden, amit kimondasz vagy teszel, tízmilliószoros jelentőséggel bír.

Megérkezünk a délibe, elbúcsúzunk, jó utat kívánva egymásnak. A miénk a szabadság híd felé vezet, mert úgy érzi, most át kell mennie egy hídon. Örömmel tartok vele, a hídon fotózom, de persze ő nem elégedett... női hülyeség. Pókot találunk, de szerinte itt azért nincs annyi, mint a Pókok Hídján, a Lánchídon. Előttem megy, néha feljajdul, vagy szúnyog, vagy épp a kedves biciklijének hiánya miatt. Azt mondja, mutatni akar nekem egy helyet, de megígérteti, hogy nem beszélek róla senkinek. Beleegyezek. Kíváncsivá tett. Elvisz egy elhagyatott, de nem lepusztult panelházhoz, ahol csöngetni kezd, őszintén várva, hogy valaki beengedjen minket. Ám senki nem válaszol, mintha üres lenne a ház, és mielőtt végleg föladná, még megpróbál egy utolsót, ahol válasz és beleszólás nélkül érkezik a jóváhagyás - halljuk az ajtónyitó hangot. A furcsa az, hogy már állítólag legutóbb is így jutott be, csak épp akkor máshoz csengetett. Fölmegyünk lifttel a legfelső emeletre. Kilépünk az ajtón. Különös hangot hallunk a lépcsőházból, felkapcsoljuk a villanyt. Az egész olyan, mintha tényleg senki nem lakna itt, az ajtók a poklot idézik, engem a hellreaiser című filmre emlékeztetnek. Egy lépcsőn felmegyünk a tetőre, ahol óvaint, hogy legyek nagyon halk. Elég kísérteties a hely, üres, sötét ablakok merednek ránk. Mindkettőnk elborult fantáziája beindul, de tényleg para a hely, szóval inkább próbálom nem jobban megijeszteni. Cigit tekerek, ő addig árnyakat lát feltűnni. Fölöttünk denevérek köröznek. Felidézzük a tetős emlékeinket - abból jutott bőven mindkettőnknek, szeretjük az ilyen helyeket. Fotózunk még párat, de aztán kezd eluralkodni rajta a félelem, úgyhogy úgy dönt, hogy nem maradunk itt tovább. Miközben lefele megyünk ebben a kísértetjárta házban, azon tanakodunk, vajon a lelkek, akik a tetőn figyeltek minket, ártó vagy nem ártó szándékkal jöttek-e. Végül megegyezünk abban, hogy pusztán csak kíváncsiak voltak. Kiérünk az utcára, majd feléjük vesszük az irányt. Közben még összefutunk két ismerősével, majd bosszankodik, hogy még ilyenkor is van, hogy belefut valakibe. Az ajtajukhoz érünk, búcsúzkodunk, megfogom a kezét, és elköszönök. Tudom, hogy bármennyire is el fogja most egy időre határolni magát az környezetétől, valamilyen úton-módon találkozni fogunk.

Elindulok hazafelé. Megrohan és rámzuhan az iszonyatos fáradság, amit eddig aznap még nem éreztem. Tudom, hogy ő is ugyanennyire elfáradt, de legalább ez a két nap teljes volt és feltöltött minket egy időre.

Ritka pillanat ez az életemben, de most úgy érzem, nagyon nyugodt vagyok, és mellette önmagam lehettem.