Délután 6 fele kezdtünk stoppolni egy benzinkútnál a BAH csomópontál, és nagyjából 15-20 perc leforgása alatt már fogtunk is kocsit. Hármunk közül ketten ülésen kaptunk helyet, egy pedig a bölcsővé varázsolt csomagtartóban.

Két külföldiekkel utaztunk, egy ideig folyt a társalgás, de aztán a hosszú út elfárasztott mindenkit, szóval hallgatásba burkolóztunk, csak az időnként felbukkanó rendőrautó miatt hangzott el egy- két figyelmeztető szó (a 6. utas nem túl szabályos elhelyezkedése miatt ugye).

Nem tartott olyan soká az út Veszprémig, ahol rövid búcsúzkodás és pár ingyen sör ígérete után rögtön belevetettük magunkat a város forgatagába. Hátamon a sátram és a túrazsákom - hiába, én mindig komolyan veszem a fesztiválozást - , csak épp úgy tűnik, az utcazene fesztiválból az utca szót annyira nem vettem figyelembe, mert azzal nem számoltam, hogy a sátramat valahova fel is kéne verni. Így hát rengeteg cuccommal a hátamon folytattam utamat társaimmal, egészen addig, amíg rá nem leltünk a Kuckó Collectivre, amint épp a Yeti Túrabolt előtt koncerteztek. Sokáig azonban nem örülhettünk nekik, irányba kellett állnunk Parov Stelar felé. Állítólag már nem lehetett se napi, se hetijegyet kapni, minket az utsó fél órára mégis beengedtek félezer forintért... és hát azt kell mondanom, hogy megérte, fenomenális volt.

Ezután összeverődött a sok ismerős, és nekiindultunk az estének, jött a szokásos alkoholfogyasztással egybekötött vándorló életmód... letáborozunk, belehallgatunk, beleiszunk, elszívjuk, elbeszélgetünk, elindulunk, és ezt történik végeláthatatlan ciklusokban, időnként színesítve aranyos sündisznóval, vagy rég nem látott és most annál idegesítőbb hódolóval.

Én nagyon jól érzem magam mellette. Ő örül a sündisznónak, az előbb említett hódolónak már kevésbé.

Hülyéskedünk, ő befogja a szám, hogy ne beszéljek már ennyit, nekem spontán elered az orrom vére. Azt hiszi, ő ütött meg véletlenül, pedig nem. Véres lesz ő is. Megnyalja a kezén. A hódolónak persze nem tetszik... féltékeny lesz. Ő baja.

Még próbálkozik kicsit, de esélytelen, mi is indulunk. Hárman beszállunk egy taxiba, többiek is el.

Felérünk az ismerősök lakásába. Kicsit lepusztult, szinte már trainspottingos érzést kelt. Már nagyon fáradt vagyok, lehuppanok a matracra, megfogom a kezét, és úgy alszom el.

A reggel sietős, épp hogy feltöltöm kicsit a telefonomat, talán bírni fogja egy-két óráig. A polifoam matracomat is otthagyom. Veszünk kaját, meg folyadékot az egész napra, aztán megreggelizünk a pláza közepén.

Ezután indulunk tovább, keresünk egy benzinkutat. A harmadik társunk pestre fog kocsit, mi pedig balatonalmádiba szeretnénk, mert strandolni akarunk. Kiderül, hogy nem jó irányba vagyunk, de kivisznek minket egy elágazásig, ahonnan nem telik el tíz perc, és lesz is kocsink, ami levisz szinte egészen az állomásig. A "sofőrünk" szerinte fasiszta, szerintem kicsit túlreagálja a dolgot, nem volt nagy gond vele.

Közben odaérünk a strandbejárathoz, veszünk olcsón diákjegyet, de a strand már nem tetszik neki, túl zsúfolt. Átmegyünk a szomszédos strandra a vízen át, ő fürdőruhában, én full szettben, sátorostul. Nem hagy időt átöltözni, kegyetlen ez a lány.

Átérünk, ruhaszárítás ON, én átöltözöm, és irány a víz, majd napozás, és ez történik rövidebb, egymást váltó etapokban. Közben sokat hülyéskedünk, főleg a vízben... itt már kezdjük kelteni a feltűnést... de még semmi komoly. Átmegyünk az első strandra, ahol bejöttünk, körülnézünk, találunk egy mosolygós labdát, tetszik neki. Lefoglaljuk fél órára, nehogy valaki elvigye. Vissza megyünk, kajálunk, stb, bővel eltelik a fél óra amikor visszamegyük, de a labda szerencsére ép és sértetlen. El is visszük rögvest, már most a szívünkhöz nőtt, gyermekünként kezeljük... egyértelmű, hogy az apját szereti jobban.

A vízben labdázni próbálunk, itt erősen megnyomva a próbálunk szót, mivel egymás ütésébe folyton belekötünk, szóval tíz perc után feladjuk a reményvesztett kísérletezést.

Végtelen mentális, verbális és fizikai küzdelmünk persze folyik tovább.

Ekkor azonban egy érdekes alakot vonzunk be. Őrült szobrász az illető, ahogy pörgetem a piros labdát a kezemben, látom azt a szemében tükröződni, és így olyan, mintha tűz lobogna a szemeiben.

Emberalakokat és kentaurokat készít agyagból, de ha munkáit nem tudja elvinni a helyszínről, összetöri őket, mint Michelangelo a saját munkáit. A családjától és a világtól már réges rég elidegenedett, és enyhén paranoiás is, főleg a nőkhöz való viszonya nem tiszta: szerinte világ életében minden nő visszafogta őt és ártani akart neki. Egyébként valóban zseni, nagyon durván belelát a mozdulatokba, jól ráérez dolgokra. Kedvel minket, mi körözünk körülötte, mint a cápák. Őt kegyeltnek nevezi. Boszorkánynak és tündérnek egyszerre. Sokat mesél... én egyre inkább élvezem és megszokom a társaságát, neki viszont egy idő után már terhes lesz, ezt érzékelteti is. Ugyanis a mi szobrászunk valamilyen szinten rajongói szerepet osztott rá, ami nem kellemes és nem is teljesen igaz. Habár kétségtelen, mindketten látunk benne valamit. Sokat mesél még, időnként tényleg hihetetlen dolgokat. Közben érzem, hogy hólyagosra ég a hátam a napon. Egy óra telhet el így. Időnként feltűnik a kislánya is, hihetetlen teremtés, égszínkék szemekkel. Nagyon durva a tekintete, és van egy nagyon aranyosan nyers, őszinte, kissé szemtelen stílusa. Hamarosan azonban menniük kell, már kint vár a felesége. Tanácsokat ad, és mondja, hogy vigyázzak rá. Mondom úgy lesz, ebben úgyis jó vagyok.

Miközben mi átegyünk megint a másik strandra, kérdezgeti, mondott-e róla valami rosszat, amíg kiment a partra. Megnyugtatom, hogy semmi ilyesmi nem történt. Látszik, hogy a gondolataiba merül. Még párszor szóba hozza, de ennyi.

Nemsokára azonban nekünk is mennünk kell. Úgy döntök, én is hazamegyek vele vonattal. Veszünk jegyet az állomáson. Mondja, de jó lenne, ha az a régi típusú fülkés vonat jönne. Mondom neki, hogy az fog. Ő pedig kérdezi, hogy honnan tudom. Én pedig azt válaszolom, hogy csak tudom és kész.