Ma, 4:36-kor álltam az éjszakai megállójában, forgattam a fejem, bámultam az eget, és múlthét péntek óta másodszor éreztem azt, hogy rámomlik ez a nagy szabadság, és nem tudok mit kezdeni vele, elönt teljesen az érzés. Ma vége lett a sulinak, elbúcsúztunk, és nincs már többet meg az a hely, amire szinte igazán otthonomként tekintettem, én, aki sehol sem és mindenhol otthon érzem magam. Nem tudom, mi lesz ezután, most kicsit küzdök az elmúlás és változás érzésével, még nem nagyon merek belegondolni, mivel jár mindez. Hiszen már semmi, soha nem lesz a régi. Sokat köszönhetek ennek az egy évnek, többet, mint azt egyelőre fel tudom mérni. És minden ehézség ellenére végtelenül hálás vagyok mindenkinek, akivel együtt töltöttem az időmet. Nem is írok többet, mert csak rosszabb lesz.