Álmomban megint repültem.

Érdekes, hogy ilyenkor mindig szégyellem magam az olyanok előtt, akik nem tudnak. Elbújok, rejtőzködök előlük. De az egyiküknek most megmutattam magam... úgy emlékszem, egy nőnek, a gyerekével. De rögtön meg is bántam a dolgot, és tovaszálltam, magasan, az épületromok teteje között és fölött, cikázva, hogy meg ne lássanak. Alattam pedig homok. Ez a hely az idő martalékává vált. Sajnos ilyenkor egy idő után a levegőben egyre bizonytalanabb és nehezebb lesz az irányítás. Az előrehaladás alapból nem nehéz, csak fókuszálni kell az előtted levő pontra. A baj inkább az, hogy a fel és le hajlamos felcserélődni... piszok nehéz. A leszállás pedig egyenesen lehetetlen. Képtelen vagyok landolni... valahogy sosem sikerül. Nem is időzök sokáig egy helyen, suhanok tovább. Vajon van itt valami dolgom? Keresek valamit? Erre kéne még rájönni. Mindenesetre nagyon valódi és csodálatos érzés.