Ők a kívülállók, a külső szemlélők, akik mindig kicsit kívül helyezkednek el, hogy belássák az egész teret, és teljes képet kaphassanak. Objektivitásra törekszenek, ami nem jelenti azt, hogy könnyedén vagy épp bőkezűen bánnának a tudásukkal, épp ellenkezőleg: mindig megérzik, mikor jön el a megfelelő pillanat, hogy elmondjanak valamit, de egy szóval sem beszélnek többet a szükségesnél. Emellett módfelett óvatosak, és törekednek arra, hogy a lehetőségekhez képest mindig a legigazságosabbak legyenek mondandójukat, véleményüket illetőleg, és ne sértsenek meg vagy ijesszenek el senkit, hiszen így hitelességüket és megbízhatóságukat kockáztatnák.

Ők azok, akik kihozzák az emberől az őszinte pillanatokat, akik rámutatnak, hogy végre becsüld meg azt, amit a tiéd, akik rávezetnek arra, hogy felsőbb nézőpontból lásd át a helyzetet, akik előcsalják belőled a véleményedet, ami addig benned szunnyadt valahol.

Ezáltal nagyot léphetsz előre, és az, hogy ők szemtanúi lehetnek ennek az egész folyamatnak, elég nekik cserébe.

Ők azok, akik közvetítenek, amikor már teljes a kommunikációképtelenség.

És mindig ők vannak lebaszva, amikor valaki sérül, amikor már a semlegesség idegesítő, amikor az ember már csak a saját igazságát látja, és nem tud engedni belőle. Nem hálás szerep, de hát ha egyszer a problémák forrása az esetek többségében egyszerűen tényleg csak az, hogy különbözőek vagyunk, nincs mit tenni, csak a megértés marad. Ha már olyan kompromisszumot vállalsz be, amitől te onnantól nem érzed jól magad a bőrödben, fölösleges az egész. Teljesen úgysem tudjuk a saját képünkre formálni a másikat, csak amennyire még ő akarja és engedi.