Van egy hangulata, amikor az ember egy hosszú este után vár az éjszakai megállójában, aztán pedig zötyög hazafele a buszon, összegezve magában a napot. Én nagyon szeretem a napnak ezt az utolsó szakaszát, minden ilyen alkalommal úgy érzem, egy újabb lépést téve közelebb kerültem magamhoz, és egy újabb szintet értem el az önmegismerésben. Valaki, aki nagyon közel áll hozzám, egyszer azt mondta, hogy a világon a legmélyebb és legfontosabb kapcsolatod nem mással, mint saját magaddal van. Én most kezdem megérteni, hogy ez mennyire igaz. Önmagad mélyebb megértésének folyamatához nem igazán fogható semmi más.

Jó, ahogy az ember elrendezi ilyenkor magában a dolgokat. Minden nagyobb jelentősséget kap és kihangsúlyozódik, képesek vagyunk másik szemszögből látni eseményeket, és ilyenkor valahogy mindig olyan különleges dolgok történnek. Vagy csak mindennapi dolgok kapnak nagyobb hangsúlyt? Ki tudja. Belül pedig csak végtelen nyugalmat érzel. Mintha még az emberek is nyitottabbak lennének, vagy legalábbis olyanokkal hoz össze a sors. Egyszeri találkozások, de emlékezetesek. Csak másnap ne kezdődne minden előlről... Bárcsak könnyebb lenne a tudatállapotok közötti szánkázás.

Ja és egyszer ilyen későn hazakeveredve láttam a tv-ben a kőmíves kelemen animációs feldolgozását. Na hát az elég beteg volt.