távolság

Most pénteken bohócként dolgoztam egy rendezvényen, nagyon messze, Balatonfüreden. Vészesen korán kellett kelni, ezért alapból volt rajtam némi fáradság egész nap, amiért úgy el-eltűnődtem mindenféle dolgokon. Erre jött még rá az, hogy a távolság miatt lett egy olyan érzésem, mintha el lennék vágva az egész világtól, sőt, az egész múltamtól: az elmúlt napok eseményei szinte teljesen homályba vesztek, úgy éreztem, mintha évekkel ezelőtt történtek volna, pedig elég intenzív hetem volt. Úgy éreztem, rajtam kívül mindenkinek zajlik az élete, csak én vagyok itt megrekedve az időben, és néha tényleg volt egy olyan érzésem, hogy én ezt örökké fogom csinálni. Aztán végül persze eljött a hazaút, és a kollektív fáradság miatt a második fele már teljes némaságban telt. Hol elaludtam, hol pedig csak bámultam kifele és néztem az elsuhanó tájat. Hiába no, meghatározóak ezek az országutas élmények hazafele, akár fesztiválról jön az ember, akár innen. Örülök, hogy nem nekem kell vezetnem, nehéz lett volna az útra koncentrálni. Mindeközben pedig átértékelődött bennem egy csomó dolog, elkezdtem más nézőpontjából látni a dolgokat, és rájöttem, hogy van a környezetemben olyan ember, aki nagyon szeret, csak a távolság miatt olyan nehezen tudja ezt kimutatni, pedig nagyon szeretné. És én ezt gyakran észre se vettem, és ezért mérhetetlen szomorúság öntött el. Jobban fogok figyelni, és próbálom ezt megbecsülni, habár viszonozni még mindig nem egyszerű, és talán egyenlő mértékben soha nem is leszek képes.