Az ablakon keresztül a tomboló vihart nézem. Mintha csak a lelkembe nyerhettem volna bepillantást. A fák hajladoznak a szélben, de még tartják magukat. Egy csupasz lombkorona tetején magányos madárfészek ül, a levelek őrülten kavarognak körülötte. A szél meg csak tépi, szaggatja, facsarja ki az egész világot. Hirtelen esőcseppek csapódnak ablakomhoz. Ezek pedig a könnyeim, üvegcella mögül dörömbölve. Én pedig olyan erősen szorítom magamhoz ezt a fájdalmat, mint gyerek a medvéjét, sosem tudtam igazán elengedni. Vajon végig fog kísérni egész életemen? Vagy egyszer csak nem bírom majd tovább, és kirobban belőlem minden? Érzem, hogy túl sok ideje hordozom már. Nem tudom, vagyok-e annyira erős, vagy ostoba, hogy még egyszer akkora kínt okozzak magamnak. Néha szeretném azt hinni, hogy a dolgok változnak...ám attól tartok, van, ami mindig ugyanaz marad, mert igazából nem is akarjuk, hogy megváltozzon. Muszáj ezeket a kérdéseket a felszínre hozni. Tudnom kell, hogy mit akarok, minden következményével együtt.