Leírhatatlanul bonyolultak az emberi kapcsolatok. Tényleg, lassan teljesen összezavarodottnak érzem magam. Már egyáltalán nem egyértelműek a viszonyok, az egymás életében betöltött szerepek pedig már már misztikus magasságokba emelődnek. Persze van ebben a titokzatosságban valami izgalmas is: a felfedezés lehetősége. Csak hát néha az ember úgy érzi, majd megpukkad kíváncsiságában, tehetetlenségében, vagy épp értetlenségében. Tényleg ilyen bonyolult lenne? Vajon idővel, évekkel később letisztultabbak lesznek majd a dolgok, vagy ugyanúgy elvakít majd minket a jelen színkavalkádja? Nehéz lenne megmondani. Azt hiszem, nagyon nincs is más lehetőségünk, mint megpróbálni ösztönösen ráérezni, kivel mi dolgunk van, és nem szabad elzárkóznunk a szokatlannak tűnő, vagy eddig ismeretlen lehetőségektől. Egy biztos: nincs olyan ember, akire mindent rá tudsz vetíteni. Ez a sok különféle ember, aki körülvesz, mint más és más szerepet érdemel, amit majd a saját körén belül szépen ki is teljesít... ha hagyjuk neki. Ne engedjük, hogy a pillanatnyi vágyak, heves reakciók, hirtelen csalódások eltorzítsák a valóságot, mert nagyot koppanhatunk... főleg akkor, ha jól tudunk hazudni önmagunknak, és még magunkat is átejtettük. Az utána történő eszmélésnél kevés fájdalmasabb dolog létezik. Bölcs mérlegeléssel ez a baj szerencsére mind elkerülhető. Csupán észnél kell lenni, tisztában azzal minek van realitása, mi éri meg és mivel mit veszíthet az ember. Veszélyes játék ez, de ha jól csináljuk, rengeteget nyerhetünk vele.