Szeretném azt hinni, hogy igazából nincsenek rossz emberek, csak olyanok, akik nem tudják, hogyan fejezzék ki a szeretetüket.

Szeretném azt hinni, hogy eljön az idő, amikor az apák és anyák leülnek gyermekeikkel, és megbeszélik azt, hogy mit és hol rontottak el. Azt, hogy hogyan is történtek valójában a dolgok.

Szeretném azt hinni, hogy eljön az idő, amikor mindannyian egy közös nyelvet fogunk beszélni.

Mert ez ott van mindenkiben, ott hordozzuk a szívünk mélyén, kinél mélyen eltemetve, kinél kevésbé. Ám abban mindenkinek van feladata, hogy lenyúljon ezért, és megkeresse magában, mert amíg ezt nem tesszük, semmi sem fog változni ezen a földön.

Látom és érzem azt, hogy képesek vagyunk erre, csak félünk. Félünk, mert túlságosan elidegenedtünk egymástól, és már nem bízunk meg a másikban. Pedig ha minden ember életében adódna egy 100%-osan őszinte pillanat egy másik emberrel, biztos vagyok benne, hogy nem lenne többet kétségünk. Mert ahol kétség van, ott nem fér meg az egység. Ezt tanította nekem egy barátom, és sosem felejtem el magam emlékeztetni arra, hogy mennyire igaz ez. Ha megadatik neked - márpedig mindenkinek megadatik -, hogy lásd a világot úgy, ahogy van, teljes valójában, rájössz, hogy mi a legfontosabb dolog, amit mindig szem előtt kell tartanunk. Ezért élünk.