A mély lelki fájdalom, veszteség, megalázottság érzékenyebbé, és szerencsésebb esetben intelligensebbé teszi az embert. Ilyenkor a sebzett lélek olyan mélységekbe száll alá, ahol rég elrejtett igazságokat talál. Bölcsebb és komolyabb lesz, és képes lesz kívülről látni a dolgokat. Mivel megtapasztalta, hogy milyen érzés az igazi fájdalom, fölöslegesen nem okoz másnak, hiszen tudja, hogy mivel jár. A komolyság megszépíti az embert, és ha a teher nem akkora, hogy összeroppanjon alatta, erősebbé teszi a hordozóját.

Van, hogy néha úgy megrohan az érzékenység, hogy belül újra gyermekké változom. Nem tudom, miért hatalmasodik el ez időnként rajtam, teljesen kiszámíthatatlan (vagy csak én nem látom még át eléggé a rendszert). Tudom, hogy körülvesznek a hozzám hasonló emberek, csak a világ egyszerűen túl nyers és kegyetlen ahhoz, hogy őszintén kitárulkozhassunk egymás előtt. Amikor viszont eljön egy ilyen pillanat, az az egész álarc mögött eltelt időnél többet ér.

Azt hiszem, lassan elég bölcs leszek ahhoz, hogy ezt egyből felismerjem valakiben. Bárcsak ne félnénk ennyire, és bárcsak ne inkább magányt és a bezártságot választanánk... vajon tényleg ennyire kevés ember van, akiben megbízhatunk?

Meg kell érezni, és próbát kell tenni. Akár még kellemesen is csalódhatsz, lehet, hogy ő is csak arra várt, hogy te tedd meg az első lépést.

Kívánom, hogy képesek legyetek bizalmat adni, és remélem, hogy aki megkapja, az pedig meg tudja majd becsülni.