örök magány

csendben ülök itt, csak a saját lélegzetemet hallgatom. túlnőttek rajtam a dolgok, elmondhatatlanul fáradtnak érzem magam. de ami ennél sokkal nyomasztóbb, az az, hogy most, sok ideje először ismét teljesen egyedül vagyok, és ezzel nagyon nehezen tudok megbirkózni. kezd elhatalmasodni rajtam egy szorongató érzés, ami egyre inkább nő és terpeszkedik el a mellkasomban, a fejem pedig közben szét kíván robbanni. A Mester ma azt mondta, hogy az tesz minket igazán próbára, hogy amikor magányosak vagyunk, akkor hogyan találunk rá a helyes útra, és hogyan lendülünk át a problémákon.

tegnap az jutott eszembe, hogy mennyire felfoghatatlanul félelmetes az, hogy mindenki ugyanazt gondolja magáról, mint én. magunkból indulunk ki, és ezért végérvényesen be vagyunk zárva, hiszen senki nem léphet túl önmagán. el vagyunk választva egymástól, én én vagyok, te te vagy, és ez egy olyan akadály, amit soha nem léphetünk át, soha nem érthetjük meg egymást teljesen. mind azt hisszük, mi vagyunk a legkülönlegesebbek, hogy mi látjuk csak igazán a világot, máshogy nem is bírunk gondolkozni. ha valaki x-ben jobb nálad, te már ösztönösen keresed az y-t, amiben felülmúlod, mert ha nem keresnéd, nem éreznéd a létjogosultságod. minden változhat, de végső soron mindenki magára marad, csak magára számíthat. elképesztő ez az egyedüllét. meghasad belé a szívem, és könnyek gördülnek le arcomon.

hiába nézel őszinte szemekbe, előbb utóbb mindennek vége lesz, és vagy ők hagynak ott téged, vagy te őket. semmi sem tart örökké, csak a magány.