Gyakran gondolok úgy magamra, mint aki felett már eljárt az idő. Mint aki túl sok lehetőséget szalasztott már el életében ahhoz, hogy értelme legyen tovább folytatni. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy ha gyerekem lenne, mennyi mindent máshogy csinálnék, mint az én szüleim. Már ismerem a hibáikat, és tudom, hogy nem követhetem el azokat. De ki tudja, ez végső soron hova vezetne? Lehet, hogy ez sem lenne tökéletes ösvény, és előre nem látott tévutakra vezetne... de majd úgyis csak akkor fog kiderülni. Gyakorlatban úgyis minden más, mint elméletben. Az elméletben lehetetlen végiggondolni az összes kockázati és befolyásoló tényezőt.

Szerencsére mostanában egyre gyakoribb egy másik állapot, amikor reménykedve és bizalommal gondolok a jövőre. Ilyenkor megannyi lehetőség tárul fel a fejemben, és semmit sem bánok ami valaha megtörtént velem.

Egyre inkább úgy érzem, hogy most kell cselekednem, most kell elindulnom egy új úton az ismeretlenbe.

Mindenkinek változó időre van szüksége ahhoz, hogy beleszeressen önmagába, megszeresse a saját mozdulatait, szava járását, gesztusait, reakciót, gondolatait, hangulatait. Van, akinél ez természetes folyamat, és már korán bekövetkezik. Van, aki sokáig nem tudja elfogadni, hogy xy-ként kell léteznie, és folyamatos a küzdelem, a keresgélés. De biztos vagyok benne, hogy ez a pillanat, ami elindítja az elfogadásnak ezt a semmihez sem hasonlítható folyamatát, előbb utóbb mindenkinél eljön, talán a legváratlanabb pillanatban köszöntve rád.