Lady Macbeth levele

Macbeth.

A neveden szólítlak. Erős a lelket óvó gát, de nincs az a meder, ami meg nem telne egyszer. Ősi gondolat az, ami lassan fojtogat, és torkodra forrasztja a szavakat. Vagy már nem is beszélsz? Néma tátogás ez, ösztönös szomj a levegő után. Birtokba vette testedet az, ami ellen nincs orvosság, de már nem hallani nyüszítésed. Felébresztettelek és most szörnyű álmot látok. Halkan lopódzok, de minden léptem visszhangot ver, és felébrednek rá az örökké alvók. Szélcsendet akarok, mert most minden, ami él és mozog, nyikorog a tomboló vihar alatt. De minden vihar fuvallat volt egykor, amit valaki kiengedett szelíd börtönéből. És most szabadon pusztít, egy másik börtönben, aminek nincsenek falai. Annál nagyobbat úgysem lehet elképzelni, amit elképzelni sem lehet. Ennek a rabjai vagyunk mi, te és én, mindannyian. A végtelenség gondolata riasztóbb, mint hinnénk. Korlátok közé kell szorítani magunk, hogy szabadon szolgálhassuk saját akaratunk. Miféle istentelen tréfa ez? Megölelnélek, de az anyag és forma most olyan korlátot állított közénk, amint nem hidalhat át a tapasztalat, ez az ismeretlen ismerős. Becsaptuk magunkat, és most már minden jel elátkozott. Nincs menekvés.

Megírtuk a halál receptjét.

Ég veled.