"Átléptem egy határt, és most gond van a visszalépéssel." - hallottam ma ezt a mondatot. Valami megváltozott Halásztelek óta. Eddig azt hittem, ez csak valami negatív utóhatás a pozitív élmények kontrasztjaként, afféle visszaesés, de most már úgy érzem, ez maradandóbb. Kicsúszik a kezemből az irányítás, vergődök a szorongatabóbbnál szorongatóbb tudatállapotok között. Egyre rosszabb dolgok történnek, és úgy tűnik, nincs kiút, nincs segítség, senki nem vesz észre semmit. Egyedül vagyok, teljesen egyedül, és minden vészkiáltásom a külvilág felé süket fülekre talál. Néha úgy érzem, egyre nehezebb lélegeznem, mintha szorítana valami belülről. Sehol sem érzem jól magam, már csak egyre tudok gondolni: vissza oda, abba a másik világba, ahol minden megszűnt, és semmi se számított. Nem tudok mit kezdeni magammal. Érzem, hogy pengeélen táncolok és iszonyúan próbára van téve a tűrőképességem. Sikerül-e kitörnöm vajon, vagy csak emészteni leszek képes magam a remélt következő megváltásig? És mi lesz azután? Végtelen hosszú csapdába estem? Nem, abba biztosan nem, hiszen egyszer majd úgyis vége lesz.