Egy teljesen más világ, valóság, sík, dimenzió.

Istria. Alakja, akár egy szív, vagy egy szőlőfürt. Találó.

Koper. Kikötőváros, szűk kis utcákkal, elhagyott, egyszerű de hangulatos házakkal. Azonban elhagyatottságuk csak látszólagos, mert mindenki lent van a tengerparton, és mulatozik, él, és élvezi az életet. "You know, it's the Adriatic" - mondja Zoran, a filmrendező.

Boris Popovič, a polgármester. Virágzó, csodaszép és hangulatos várost hozott létre, nem véletlen, hogy nyolcadik éve folyamatosan ő a polgármester. Most is nyert, elsöprő 70%-os aránnyal. Ő tudja, mi kell a népnek: nem országzászló, vagy Széll Kálmán tér, hanem vízpermetező kapu, flash, színváltós lámpák, olyan nyilvános wc, mint egy luxushotelben (fotocellás ajtó included), nyitott sportpályák, mulatság, koncertek, tűzijáték (!), ingyen sör, bor, és kaja, amennyi beléd fér. Bármerre nézel, nyugodt, kiegyensúlyozott emberek. Boldog emberek. Sehol az utcán bunyó, vagy kurvaanyázás, rablás, lopás, amit itthon már megszoktál. Luxushajók érkeznek, majd hagyják el a kikötőt, az emberek kiabálnak és integetnek az itt maradottaknak. A parton nem egy luxusautó hajt el, kompenzálásképpen.

Gračišče. Csöppnyi falu, domboldalra épült, egy ökosulival (itt volt a zuhanyzó és a napi háromszori vega kaja - nem rossz, csak meg kell sózni), magas tornyú templommal, kisbolttal, pizzázóval, néhány termőfölddel (főleg szőlő), és egy hatalmas erdővel, amiben az Etno Histeria fesztivál foglalta el székhelyét. Az szélén lakik egy néni, aki különböző mágikus teremtményeket vélt látni az erdőben. Törpék, driádok, mágia és boszorkányság, meg persze a Shavrinka legendája.

És tényleg, az elvarázsolt erdőbe lépve csak úgy árad az energia, érezni, hogy itt nagyon erősen összpontosul. Érzed a fák erejét, a növények, és a lekaszált szalma illatát, amiből az erdő közepén egy nagy tisztáson sok négyzet alakú bálát összekötöztek, és egy hatalmas ágyat készítettek, sok színes takaróval. Este elnyújtózol rajta, és olyan, mintha az egész a tied lenne. Életemben nem aludtam még ilyen kényelmesen sehol sem. Nem messze innen egy örökké forgó, UV fényű világítótorony, mögötte pedig egy kalózhajó árboca látszik. A tisztáson, a szalmaággyal szemben ott van még a nagyszínpad, ahol utolsó éjszaka egy hatalmas koncert volt, csak instrumentális eszközökkel olyan transzba hoztak mindenkit, amire én példát még nem láttam. Együtt éneklés, közös vagy páros tánc, átszellemült tekintetek. Teljes dimenzióváltás. Kicsit hátrébb barkácsolt csocsó és gombafoci, amit pálcikával kell játszani, balra tőle bárpult, minden nap másik akcióval (volt például lokal killer néven törkölypálinka), aztán félkörben végig árusok, akik a portékáikat kínálgatják. Ha kissé távolabb tekintesz, jobbra a világítótoronytól, embernagyságú fehér kristályokat vélsz felfedezni, vagy éppen kis, esernyőkből kreált szökőkutakat. Ha visszaindulsz az ösvényen, ami az erdő bejárata felé visz, bal kéz felé látsz egy hatalmas nagy sátrat, amiben minden este commedia dell’arte előadások láthatóak. Ezután egy labirintus következik, bambuszból megépítve, ahol a jövődet ismerheted meg. Továbbhaladva egy hatalmas szövőgépre leszel figyelmes, ahol a Párkák a sorsodat irányítják, mindezt muzsikaszó közepette. Az út mentén (melyet végig lampionok és cserépmécsesek kísérnek), ha figyelmes vagy, a bozótosban kiszúrhatsz egy kis kuckót, ahol bensőséges hangulat fogad, szőnyeg, gyertyaláng, és hangszerek, amiket bárki kipróbálhat, és amiken mindig játszik valaki. Ezzel szemben pedig egy hatalmas fatorony áll, aminek tetején elveszhetsz a végtelen látóhatár kémlelésében. Felfedezhető továbbá egy hatalmas, fehér vászonnal fedett gömb, ahol is árnyjáték fogadja az érdeklődőt. Absztrakt formák váltakozása, néha pedig az erdei lények játéka elevenedik meg a szemünk előtt. Nem messze innen ausztrál zenészek játszanak, akik a bedobott szavakra improvizálnak szuper jó dalokat, mögöttük egy szőlős húzódik el. Ezután pedig szinte egyből a bejárat következik, három út ágazik el, de csak az egyik a helyes, ami az erdő szívébe vezet. A környéken mindenhol madárijesztők (amik néha megelevenednek), és egy szépen kikövezett kis emelvény, ahonnan rálátni az érkezőkre. Őket várja az út közepén továbbá az a két hatalmas óriásbáb, hosszú fehér ujjakkal, amik kíváncsian vizsgálnak meg mindenkit, aki belép erre az elvarázsolt helyre.

De ezt a helyet nem ez teszi a legvarázslatosabbá, hanem az emberek. Itt van ez a sok hippi, a világ minden tájáról, Chilétől kezdve Anglián át egészen Olaszországig, és mindenki köszön és mosolyog a másikra, bárhol elaludhatsz, bárhova teheted a cuccaidat, nem lopnak el semmit, itt nincs mitől félned, egyáltalán nincs. Megszabadulsz minden gondtól, ami otthon foglalkoztatott. Olyasmi ez, mint valamiféle védőburok... nem is akartunk tőle szabadulni. Nehéz elengedni egy olyan helyet, ami ekkora szabadságot ad. Habár nagy volt a káosz, mégis volt benne valamiféle rend, ami fenntartotta az egészet, és a végén ebből a káoszból meg is született a fesztivál, pedig tényleg voltak szervezésbeli problémák. Ám valahogy mégis működött, senki sem aggódott, mindenki tudta lazán kezelni a helyzetet... és ha nekik megy, a kérdés, hogy nekünk miért nem? Mi itt a probléma, ami annyira mélyen gyökerezik, hogy csírájában igyekszik elfojtani minden ilyesfajta élet kialakulását? Ami ennyire megfertőzi itt az embereket, de már az egészen fiatal gyerekeket is? Maradni kell, és itt küzdeni, vagy menekülni innen, amíg lehet? Még nem tudom, mi a megoldás, de egy biztos: "there is something terribly wrong with this country". Meg kell tanulnunk, hogyan alakítsuk a saját valóságunkat. We have to learn, how to shape our reality. Erre mindannyian képesek vagyunk.