Waking Life

2018\08\24

Nyíló kapuk

A mai napon megértettem, hogy nem kell féltenem a bennem lévő gyermeket, mert az örökre bennem él, bármilyen formában is mutatkozzon meg az emberi testem.
Ahogy nem kell félnem attól sem, hogy a fiatal, zabolátlan energiát, vagy épp a tapasztalt, "vén róka" bölcsességét ne tudnám életre hívni.
Ezek mind csupán minőségek, amelyek életünk bizonyos szakaszában dominánsabban előtörnek, azonban ez nem jelenti azt, hogy ne lenne átjárás a különböző szakaszok között. A test persze egy korlát, de közel sem olyan "végzetes", mint ahogy sokszor tekintünk rá.
Ezek a minőségek az évek során kikristályosodtak bennünk, a részünkké váltak (vagy talán mindig is azok voltak), és ha előtérbe akarnak kerülni, akkor annak oka van.
Fontos, hogy a Figyelő ettől függetlenül mindig "műszakban legyen", és tudatosodjon bennünk, hogy múló állapotaink nem többek annál, ahogy a szél elfújja az égen a felhőket, majd újabbak jönnek azok helyébe.
Persze az égen a "boldog együttléthez" időnként hozzátartozik egy-két vihar is - mert nem csak összefonódások hanem összecsapások is vannak. Részeink súrlódása ugyanúgy a kikristályosodási folyamat része. Ahogy a föld mélye is folyton mozgásban van, csiszolva, formálva az Anyagot.
Időutazáshoz nem kell semmilyen gép, csupán az emberi elme, ami összeköti azokat a pontokat, amelyek valójában semmilyen távolságra nincsenek egymástól. Megcsúfolva az időnek tulajdonított linearitást, kapuk nyílnak bennünk, minden pillanatban.

2018\05\27

Visszatérés az Ősök Csarnokába

Egyre közelebb értem a hatalmas boltívhez. A feliratokat nem tudtam kivenni, de éreztem a belőlük sugárzó erőt. Az égbolt - ha égbolt volt ez egyáltalán - sötét volt, de mégis látható volt minden... és mindenki.
Keresztülhaladva a boltíven egy udvar várt, ahol először haladt el előttem egy hatalmas kő-alak, egy titán.
Megborzongtam. Még soha nem találkoztam ilyen méltóságteljes lénnyel. Mozdulatlan, szakállas arca mintha vésve lett volna.
Jobbra tartottam, a csarnok felé. Bent már láttam a fáklyák lobogó tüzét. Mikor átléptem a csarnok kapuját, újra megborzongtam. Bent tucatnyian járkáltak fel és alá, szilárd alakjukat megvilágította a fáklyák nem túl erős, de épp elégséges fénye.
Nem bírtam tovább állva maradni. Mikor egy újabb óriás elhaladt mellettem, hátamon borzongás futott végig, és én alázatosan térdre rogytam. Olyan erők munkáltak itt, ami a tisztelet legmélyebb formáját követeli meg. Méltóságteljes arcuk, hatalmas termetük ámulatba ejtett. 
Kezeimet felemeltem, tenyérrel felfelé, fejemet azonban lehajtottam, és nem mozdultam többet. Tudtam, hogy most várakoznom kell.

2018\04\22

Transzmutáció

Valójában semmit sem lehet "legyőzni" az életben. Maximum elfogadni. Tudomásul venni, hogy igen, ez van, ez a helyzet, ez létezik, ezt tapasztaltam, ezt éltem meg. Nem lehet "legyőzni" valamit, mert amit legyőznek, az újra testet ölt. Új formában bukkan fel, új köntösben jelenik meg. Mert győztesek és vesztesek folyton cserélődnek. Aki előbb még a dobogón állt, könnyen lehet, hogy a következő megmérettetésen padlót fog. Aztán ismét új felosztás.
Az elnyomottak, a legyőzöttek, az alulmaradtak mindig új erőre kapnak, és visszatérnek. Majd ők lesznek azok, akik felülkerekednek.
Ha ezt a - egyébként egy ideig szórakoztató - táncot megunjuk, vagy belefáradunk, akkor jön a következő lépés, ami az elfogadás. A tudomásul vétele annak, hogy igen, ez is az én részem, ez is én vagyok, ez is bennem van. Aztán meg kell keresni ennek a jó oldalát. Mert az mindennek van, hiszek abban, hogy minden nehézséget, a legnagyobb elnyomást is, ami ér, a saját hasznunkra tudunk fordítani.
És akkor lehet nagyot menni. Ekkor lehet a legnagyobbat dobbantani. A fejlődés záloga, hogy szembenézzünk "legyőzendő" részünkkel, majd elfogadjuk és átalakítsuk.
Bukás és felemelkedés... transzmutáció.

2018\04\11

Átjárás

Akkor értettem meg igazán, mit jelent az, hogy nincs se múlt, se jövő, csak jelen, amikor felidézem magamban azokat a pillanatokat, amikor "megállt az idő". Mindannyian tapasztaljuk ezt, általában az "első alkalmaknál", amikor valamilyen élmény először ér minket, és először élünk meg egy új(abb) csodálatos dolgot azok közül, amelyeket az élet tartogat nekünk.

Ezek az első alkalmak és mély megélések örökre belénk ivódnak, és bármikor idézzük is föl őket, olyan, mintha újra ott lennénk. Ezért vélem azt, hogy ezek között a pillanatok között átjárás van, mert lényünk egy része "ott maradt", viszont nem szakadhat le rólunk, mivel a miénk, a részünk. Tehát ezek az élmények valahol a részünkké válnak, vagyis mindig jelen vannak, mert akkor valóban megállt az idő (vagy legalábbis most így fejezzük ki).
Lehet, hogy ez csak gyakorlatban néhány pillanat volt, egy mosoly, vagy egy beszélgetés, de relatív szinten mindegy is az időtartam, nem e szerint érzékeljük. Még csak nem is mérjük. Egyszerűen csak vannak. Nem tudod milyen, amikor nem voltak, mert már a részeiddé váltak, nem tudsz úgy tenni, mintha nem történtek volna meg. Maximum felejteni lehet, de a felejtés minden értelemben is csak egy átmeneti "állapot".

Mi hát az életünk többi része? Az ilyen jelentős élmények mellett időnként díszletnek tűnhet csupán. Persze ettől még nem kell annak lennie. Ugyanis minden pillanat magában tartogatja azt a lehetőséget, hogy az "idő újra megálljon", vagy "örökkévaló legyen", csak az életforma, amit globálisan élünk, nem ezt szolgálja. Nem is várhatjuk el tőle. Mindenkinek a saját lehetősége és felelőssége az, hogy minél gazdagabbá tegye a saját történetét.

 

2018\04\05

Összetartozás

Elöl ülök a kocsiban, mögöttem pedig Ő. Előrenyújtja a kezét, amit megfogok. Látom az esti lámpák fényét megcsillani a gyűrűinken, ahogy kifele nézek az ablakon. Egy hídon suhanunk át, ami egy örökkévaló pillanatnak tűnik. Újra a gyűrűkre fókuszálok, mögötte elmosódik a hatalmas folyó, és a túlpart látványa.

Újra elfog nagyon erősen az élmény, hogy összetartozunk, és mennyi mindent jelent az, hogy házasságot kötöttünk. Kötődés, bizalom, a megélése annak, hogy közös Sors-úton járunk. Valami mély, valami biztonságot adó erő, ami elönt, és békét hoz magával. Csendet és nyugalmat, pedig zene szól az autóban.

Mennyi minden benne van egy finom kézfogásban, milyen törékeny és mégis összeköt két embert. Megajándékoztuk egymást nem csak egy gyűrűvel, egy fogadalommal, hanem olyan mély szeretettel és bizalommal, amiért minden nap hálát adhatunk.

Bárhova is kerüljünk a világban, áldás és szeretet kísérje utunkat!
Ezt kívánom magunknak, és ezt kívánom mindenkinek, aki elfogadja tőlem. :)

2018\03\04

miracle of life

Az embernek előbb, vagy utóbb (kinél hogy jön ki a "lépés") konfrontálódni kell a szíve vágyával.
Ezt mind ott hordozzuk a szívünk mélyén, hol jobban, hol kevésbé eltemetve. Mind ábrándozunk arról, milyen lenne, ha........ 
Milyen lenne? Egy biztosan nem: könnyű. Valamiért ezt a hangot a legnehezebb követnünk, habár ez az egyetlen hang, ami a be-, és kiteljesedéshez vezet minket. 
Annak a képességnek, tehetségnek, adottságnak, egy szóval mondva potenciálnak a kiaknázásához, amivel a Teremtő Isten megáldott minket. Áldás, akkor, ha követed.
Befelé fordulásunk során, belső csendünkben, magányos perceinkben megszólít minket, és táncra hív. Sok úton járhatsz, de végül mind ide vezet. Mihez kezdünk hát az idővel, amely megadatik?

Ha egyetlen dolgot tanácsolhatnék az engem (is) követő emberiségnek, embereknek, az az lenne, hogy ne féljenek követni az álmaikat. Ne féljenek követni azt a hangot, ami nem hagy nyugodni. Okkal teszi ezt. Mert jobban tudja minálunk, hogy miért kaptuk ezt a földi életet, minden lehetőségével és nehézségével együtt.
Mert tévedés volna azt állítani, hogy nem nehéz. Ahol van áramlás, ott megjelenik az ellenállás is. Kételyek és kétkedők. Azonban ez, mint ahogy minden más is, csak belső harcainknak a külső kivetülése. 
Nem tudom mi van az út végén, azonban meggyőződésem, hogy mindig lesz egy kéz, egy szó, egy tekintet, ami visszatérít az útra. Az én és a te utadra, mindannyiónk útjára, amit járunk, hol keresztezve, hol egyedül hagyva egymást.. de sosem magára. Vannak harcok, amiket egyedül kell megvívni, de mindig ott van egy sugara a reménynek, ha segítségünkre kell, hogy siessen.

Mi pedig haladunk tovább. Hogy miért? A napokban hallottam egy idézetet egy számomra oly kedves könyvből, ami jobban beszél most énnálam:

"In the silence of our hearts, we know that we are proving ourselves worthy of the miracle of life."

2017\12\29

Időutazás

Átszakadt egy idő-gát a fejemben, egyszerre látom magam öregnek, gyermeknek és fiatalnak. Pillanatról pillanatra ingázok az idősíkok között, mindegy vándor, aki igazából sehova sem tartozik, és valahova mégis: a jelenbe.
Talán korábbi, végesség-beli felismeréseim vezették el odáig a tudatomat, hogy elkezdje holisztikusan szemlélni az életemet, belevonva a folyamatosan alakuló és változó jövőt is.

Keresztül-kasul bejárom egész életemet, mint valami utazás, aminek célpontja kiszámíthatatlan, olykor meglepő.
Mik azok az összetevők, amik engem alkotnak? Hogy éltem meg életem főbb momentumait, hogyan voltam jelen bennük? Mi vezetett odáig, ahol most vagyok? Hova vezet ezután?
Próbálkoztam valami kapaszkodót találni a hullámvasútban, ami életem megtörtént és fiktív eseményei között ingáztat, de el kellett jutnom addig a felismerésig, hogy maximum megfigyelő lehetek. Biztosan okkal történik minden látogatás.

Ez a fajta időutazás egyszerre hatalom és felelősség is. Az érem két oldalának tengelyén pedig ott egyensúlyozok én, két világ között, előretekintve.

2017\12\10

A múlandóság tükre

Sokáig egyáltalán nem foglalkoztam a halállal. Valahogy úgy tekintettem magamra, mint aki - földi értelemben véve is - örökké él.
Az ember, aki "örökké fiatal", előtte a misztikus élet, végtelen lehetőségeivel.
Öregség, veszteség, elmúlás olyan távolniak tűntek, mint egy idegen ember története.
Néhány hónapja azonban valami megváltozott. Beférkőzött egy gondolatmag a tudatomba, hogy az Élet megnyilvánulásának az az egyedülállóan egyedi kombinációja, ami én vagyok, ugyanarra a sorsa fog jutni, mint a "többiek". Bármennyire is tartsam csodálatosnak, izgalmasnak és utánozhatatlannak életem történetét, "nincs kivétel".
Ez az "új" tudás felváltva keltett bennem félelmet, csalódottságot, vagy egyszerűen csak épp letaglózott.
Mások elvesztésétől eddig is féltem, de ez most valahogy más volt. Számvetésbe kezdtem, mi volt eddig, és mi férhet még bele.
Átéreztem, hogy minden beszélgetés, találkozás első és utolsó is egyben. Minden fontos pillanatot kincsként akartam magamnál tartani, egészen addig, amíg el nem kell engedni az egészet.
A gondolataim szinte minden nap körbetáncolták ezt az "új témát". Az elmúlás és elengedésen való kontempláció messze vitt a jelentől, mintha máris ott lennék a halál kapujában. Nem vigasztalt a reinkarnáció ténye, vagy bármely más teóriája a halál utáni életnek.
Végül realizáltam, hogy  nem eshetek egyik szélsőségből a másikba, és meg kell próbálnom előnyt kovácsolni ebből az "új látásmódból".
Ugyanúgy az élettel kell foglalkoznom, mint eddig... de immár a halál tudatában.
Megélni és megőrizni azt, ami értékes, aminek talán, valamilyen formában lenyomata maradhat... és elengedni azt, ami a múlandóság tükrében jelentéktelen.

2017\11\01

Egy vonaton

"A halál ad értelmet az életnek. A tudat, hogy egyszer eljön a vég. Hogy kevés az idõnk. Azt hihetné, hétszáz év után készen állok, de láthatja, több ezer pillanattá nyújtom el ezt az egyet, csak azért, hogy nézhessem a havat."

A végesség tudata lelassítja az időt, belehelyez a jelenbe, és jelentőssé teszi azt. Átértékeli amit tettünk, vagy nem tettünk. Lehetőséggé változtat és elmélyít minden találkozást, minden búcsút.

Az élet sokszor olyan nekem, mint egy vonat, amin együtt utazunk. Időnként van, aki leszáll, majd mások felszállnak. Vannak ismerős utasok, és ismeretlenek is. Érzékeljük, hogy haladunk egy cél felé, az idő telik, és mégis mintha örökkévalóságig tartana. Tulajdonképpen egyfolytában utazunk. Mindig is szerettem ezt az érzést, szeretem, hogy tartok valamerre a megérkezés gondolata nélkül.

Mi van akkor, ha a szerelvény lelassul, vagy meg is áll? A vonatot "tolni" nem lehet. Panaszt tenni nem sok értelme van. 'Biztos jó vonatra szálltam?' - merülhet fel a kérdés.

Nem tudom a válaszokat, hogy miért állunk, haladunk, lassulunk vagy épp gyorsulunk. Kételkedem abban, hogy van-e egyáltalán bárki, aki tudja ezekre a választ. Próbálok arra fókuszálni, hogy maga az utazás az élmény. Nem negatív, nem pozitív, csak egy élmény. Tekintetek, érintések, szavak és tettek. Ismerős és ismeretlen. Itt nincsenek névre szóló helyek.

Szeretek az ablaknál ülni, mert ha suhanunk, kinézve rajta eggyéolvadva láthatom mindazt, ami mögöttünk és előttünk van, minden állandónak tűnik, mintha örökké tartana.

2017\09\02

Egy kedves hang

Van, hogy valaki annyira mélyen van a szívedben, hogy le sem kell csuknod a szemed, és hallod a drága hangját. Lényének szépsége és tisztasága olyan nyomot hagyott benned, ami végig elkísér az utadon. A szeretete átitatott, és megmutatta, hogyan lehet tiszta szívvel látni minden érző lényt. Részletesen megfigyelni és felfedezni mindenben és mindenkiben a legszebbett, a legjobbat, a legkedvesebbet és a legszerethetőbbet.
Lehet, hogy kívül, a világban, mi emberek, nem tudunk békében élni egymással. Ezt nem is lehet rákényszeríteni senkire, mert akkor pont a lényeg veszik el.
Önmagunkkal kell békébe kerülnünk, mert ha így szemlélődünk és cselekszünk, biztosan jobb hellyé fogjuk tenni a világot, amelyben élünk. Amíg ez nem következik be, a tánc folytatódik tovább. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy mindig visszatérhetünk a belső oázisunkhoz, ahol megnyugvást lelünk, és feltöltődnünk abban a szeretett légkörben, amit belső fényünk és jóságunk vonzott magunkhoz. Szeretteinkhez, családunkhoz és igaz barátainkhoz.
Teremtsd meg magadnak a csendet, és figyelj arra, mikor megszólal a szíved.

2017\08\16

Meraki

Meraki (meh-rah-kí) egy görög szó, amit a arra használnak, amikor valamit szívvel-lélekkel csinálunk.

Kétféleképpen lehet reagálni arra, ha az embert elégedetlenség gyötri az életével kapcsolatban. Mind a kettőt ismerem, tudom, mivel jár az egyik és mivel a másik.
Az egyik az, ha belesüppedsz ebbe az állapotba, értelmetlenséget látsz, dühöt vagy csalódottságot érzel. Rosszabb esetben beletörődést, fásultságot. 
A másik az, ha abbahagyod létezésed tényének vitatását, értelmének megkérdőjelezését. Az, ha az elégedetlenségedet cselekvéssé formálod át, felállsz, és elkezdesz harcolni, újra és újra ha kell. Harcolni azért, aki vagy, harcolni azért, hogy eljuss a szívedig, és megtudd végre, mi a vágya.
Elfogadni azt, hogy megteremtettél, azokkal a képeségekkel és tulajdonságokkal, amid van, és ezt kikristályosítva olyat adhass magadból a világnak, ami után eltűnik a hiányérzeted. Teljessé válsz, megváltozik az Önmagad és ezáltal a világ felé való viszonyulásod. Visszataláltál a gyökereidhez.
Egy kérdésem maradt csupán.

Mi a Te Merakid?

2017\07\17

Adni és kapni

Milyen egyszerűen elfelejtjük azt, hogy aki ad, csak az kaphat? Ha adunk, ha figyelünk, ha gondozunk, ha építünk, azzal mind a saját szeretetünket fejezzük ki, és amibe "belehelyezzük" a szeretetünket, abban benne vagyunk mi is.
Mégis hány emberi kapcsolat üresedik ki azon, hogy az emberek elfelejtenek adni egymásnak (mert minek, ha Ő nem ad vagy úgysem értené meg, netán épp visszaélne vele utólag... és még sorolhatnám)?
Ehelyett csak várunk, várunk és várunk, hogy kapjunk valamit viszont, mert ez "alanyi jogon jár", vagy "már annyit tettünk érte". 
"Rossz" híreim vannak. Úgy biztosan nem lehet igazán boldogan leélni egy életet, hogy valaki semmit sem ad, csak elvár. Ebből nem lehet "kiszállni", nem lehet kikerülni, mert az Élet maga egy folytonos kölcsönhatás és körforgás. 
Hozzáteszem, ha nem fejben játsszuk le, nem is olyan rossz ez a dolog. Sőt, tapasztalataim szerint gyakran pont az ellenkezője történik a korábban lejátszott mozifilmnek. Csalódás pedig csak akkor van, ha elvárás is. Persze, vannak úgymond "jogos" elvárások, legalábbis mi így hívjuk őket.
Mégis úgy gondolom, ha valaki igazán adni akar, és szívből tenné azt, az meg fogja találni a módját a kiteljesedésnek.

2017\07\12

Miért jó, ha nem jó

Mit nyerünk azzal, hogy ha szenvedünk, leegyszerűsítve: miért jó, ha nem jó?
Ma egy nagyon érdekes gondolatot hallottam, és megkockáztatom, hogy lesz, akit elvesztek vele olvasás közben.
Szóval az állítás az, hogy minden tényező, ami/aki szenvedést okoz az életünkben, abból mi nyerünk, merítünk valamit. Legyen szó egy rossz kapcsolatról, cudar anyagi helyzetről, de akár egy betegségről is.
Persze, mindannyian ismerjük a "mártír" szindrómát, amikor sajnáltatjuk valami miatt magunkat, de igazából csak figyelemre van szükségünk, mégis úgy érzem, itt ennél mélyebbre lehet ásni.
Valójában ugyanis elérhetnénk a céljainkat. Meggyógyulhatnánk. Változtathatnánk emberi kapcsolatainkon és azok minőségén.
Mégsem tesszük. Illetve csak nagy ritkán, amikor már nagyon borul a bili... vagy még utána sem. Hónapokat, éveket, évtizedeket képesek vagyunk leélni különböző "mártír-állapotokban", csak hogy valami igazolást nyerjen, valami konstans táplálkozhasson.
Hogy lehet az, hogy - látszólag - egy ennyire "egyszerű" pókhálóba vagyunk beragadva mi, emberek milliói?
Mik ezek a már-már kódolt programok, amik futnak a rendszerünkben, és elhitetik velünk, hogy szegények vagyunk, nem vagyunk elég jók, szerethetőek, megbízhatóak és értékesek?
Hogyan lehetünk mi a Főprogramozók?
Én sem tudom mindezekre a válaszokat, de van, ami ma nagyon elgondolkodtatott. Figyelni fogom, hogy azok források, amikből szenvedéseim különböző formái táplálkoznak, vajon miért  és mikor "töltődnek újra". Kapaszkodok beléjük? Ha igen, miért? Mióta?
Fel kell térképezni azokat a dolgokat, amik gátolnak minket igazi szabadságunk megélésében. Mikor fogjunk hozzá, ha nem most?

2017\05\23

Tengeren

Egész életében a Mestere jelentkezését várta, és élete vége felé járva, magányos, gyertyafénybe révedős estéin kellett felismernie, hogy valójában Ő maga lett a Mester.
A segítséget nyújtó kar, az útmutatást adó lámpás, a messzeséget kutató teleszkóp mindvégig Ő volt, benne volt.
Sosem tudta, hogy áldásként, vagy átokként gondoljon-e erre. Neki nem jutott ösvényt mutató atya, bármerre nézett, erdőt látott. Még szerencse, hogy szerette a fák illatát.
Végigjárta az utat. Legalábbis az egyiket. Szemei előtt felrémlett az élethullám, ami a hátán idáig vitte. Mennyi bánatot követő öröm, irigységet felváltó hála, kétséget kizáró bizonyosság. Fent és lent, de mindig előre. Némi megpihenés. Időtlenségbe veszett örök hullámcsapások.
A lapát lassan újra a vízhez ért, és a csónak siklott tovább a tengeren. Vörös pír borította az eget, és egyszerre minden megint olyan színesnek tűnt. 

2017\05\10

Ahogy először

Érezted már azt, hogy amikor megcsókolod a kedvesed, olyan, mintha első alkalommal tennéd azt?
Habár változunk, az, amiért beleszerettünk valakibe, amiért igazán megszerettük, az változatlan. Tudod Őt újra olyannak látni, amiért akkor, az elején csodálatosnak találtad? Hiszen Ő ugyanaz maradt.
Azt hiszem az egyik legfontosabb az - ami igaz az emberi kapcsolatokra és minden másra is -, hogy tudjunk mindenre és mindenkire új szemmel nézni. Mint amikor legeleszőr megláttuk, amikor a legelőször kipróbáltuk, amikor a legelőször megcsodáltuk. Sok minden rakódik ezekre a megtapasztalásokra az évek alatt, de sose engedjük, hogy a látásunk elhomályosuljon. Ez a hozzállás segít kiszakadni a megszokásból, mert emlékeztet a valódi értékekre, emlékeztet arra, hogy ebben a hatalmas forgatagban mindig meg lehet állni egy pillanatra, és hálát adni azért, akid és amid van.

 

2017\04\08

Vedd észre, és ne felejtsd

Egyesek jobban ismernek minket, mint mások. Tisztábban 'látnak' valamit... de mi az a valami? Mi az, ami engem azzá tesz, aki vagyok? Mi az, ami Téged azzá tesz, aki vagy?
Azt hiszem, ez nem valami tanulható dolog, de nem is felvett szokások összessége. Ez nem valaminek a hosszú gyakorlása, vagy egy gondolkodásmód elsajátítása.
Ez valami ösztönös, elemi, gondolatokat, érzéseket megelőző jelenlét. A Te közvetlen, természetes jelenléted, ami megnyilvánul számomra. Néha ezt élesebben érzékeljük. Néha nem vesszük észre az apróságokat. Pedig ott van. A Te természetes, valódi lényed minden pillanatban, torzítatlanul jelen van.
Amikor már azt hiszed, ismersz valakit, kezdd el csak figyelni. Kezdd el szemlélni, észrevenni a legapróbb részleteit is. Mi az, ami Őt azzá teszi, aki? Mi az a végtelen sok, újra és újra megmutatkozó részletek összessége, ami végeredményben egy olyan csodát tesz eggyé, mint aki Ő?
Miért van az, hogy ezt néha nem látod? Nem hiszem, hogy bárkit is ki lehetne ismerni... Ki lehet talán ismerni a természet működését? Ki lehet ismerni az újra és újra, ezer és ezer különböző formában megnyilvánuló csodát? Hogyan állíthatjuk bármiről vagy bárkiről itt a Földön, hogy ismerjük? A végtelenség kiismerhetetlen, és aki elfelejtett erre rácsodálkozni, az elvesztett valami nagyon fontosat. Egy olyan képességet, ami bizonyosságot ad, hogy minden élet értékes. Az élet minden megnyilvánulása az. Vedd észre, és ne felejtsd.

2017\03\18

Fonál a labirintusban

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nagyon egyszerű fekete-fehérben látni a világot. Nagyon egyszerű valamire, valakire, vagy akár életem egy szakaszára azt mondani, hogy ez jó volt, vagy nem volt jó. Nagyon egyszerű dobozokba rakni mindent és mindenkit. Egyszerű teljesen kitörölni, lezárni és újrakezdeni. 
Az igazság azonban az, hogy semmi és senki sem fekete vagy fehér, hanem ott van az a bizonyos átmenet. A cseppet sem elhanyagolható szürke. Nincs olyan, hogy valami csak ad, vagy csak elvesz. Nincs olyan, hogy valami csak épít vagy csak rombol. Nincs olyan, aki csak árt, és nem segít. Sajnos az elménk hajlamos azonban felejteni. Nem csak felejteni, hanem bizonyos részleteket hangsúlyosabbá tenni a másiknál.
Szerencsére azonban ott van a szív is. Ott van a szív, ami emlékeztet, nem felejt, és visszavezet ahhoz, ami és aki igazán fontos. Ott van és a legsötétebb órában is legalább egy mécses lángjával emlékeztet arra, ki vagy, és ki voltál. Emlékeztet arra, hogy az egyetlen hamisítatlan élmény, amit a Földön megtapasztaltál, az a szeretet. Csakis ez az, ami lámpásod lehet a sötétségben. Csak ez az, ami iránytűd lehet, amikor eltévedtél. Ez az a hang, ami a legcsendesebb, de a legkitartóbb a hangzavarban.
Mindig vissza lehet találni.

2017\03\12

Elvonulás-jegyzetek 2.: Régi - új utak

Azt hiszem, a kísérletező szellemem egy ideje téli álmot alszik. Új utakat kell keresnem, kitaposnom.
Ahogy Ő is mondta, fontos számomra, hogy amit csinálok, az építsen is. Új célok kellenek, az, hogy időről időre létrehozzak valamit.
Mindig is vágytam arra, hogy azokat a fantasztikus dolgokat, amiket megélek, megoszthassam valakivel. Nagyon hálás vagyok, hogy ez megadatott, és hiányoznak az új megtapasztalások. El kell hagyni a komfortzónát.
"Mindig az átmenet a nehéz" - ilyenkor elkezdenek csiszolódni, morzsolódni bennem a hegyek, a völgyek.
Régi és új utak váltják, formálják és ismétlik egymást bennem, néha egymásba fonódva. Nyughatatlan lennék? Nem tudom, de érzem, hogy morzsoldom, aztán épülök, és nem tudom még, mi lesz a vége ennek az egésznek, mármint ha lesz vége, illetve van-e vég, van-e megelégedés? Szerintem van, de nem mindig jár kéz a kézben a kettő. Nem baj ez, hiszen az idő az a legnagyobb illúziómester, hol hosszan húzza a nótádat, hol meg pillanatok alatt fejreállít. 
Nem tehetünk mást, mint hogy keressük az új utakat - és a régit.

2017\02\25

Elvonulás-jegyzetek 1.: Egy repülő az égen

Vannak momentumok,  amikor együtt tervezünk, álmodozunk, és függetlenül attól, hogy megvalósulnak-e, megmaradnak bennünk, emlékezünk rájuk. Újra és újra visszagondolunk ezekre a pillanatokra, mert teljessé teszik az életünket. Azt mondjták, hogy a boldogság nem más, mint sok kis részlet összessége.
Szóval ezek a momentumok élnek tovább, mint amikor arról beszéltünk a Gellért-hegyen, hogy amikor felnézünk az égen egy repülőgép húzta csíkra, eszünkbe jutnak a gyermekkori vágyak és tervek, hogy utazni akarunk, és látni az egész világot.
Így élünk tovább egymásban, a képzeletünk, álmaink megosztásával. Eurotrip egy kisbusszal, Bakancslisták, minden hónapban egy idegen nyelvű vers megtanulása és egymásnak elmondása.
Mindezen vágyak a lelkünk legmélyéről szólalnak meg, és kiáltanak felénk. Rajtunk, csakis rajtunk múllik, meghalljuk-e ezt a hangot, és boldogan éljük-e le az életünket, avgy pedig folyamatosan azon morfondírozunk, vajon mi az, ami hiányzik belőle.
"Olyan életet akarok élni, amire emlékezni fogok."

2017\01\29

A lencsék és a suttogó szív

Felismertem, hogy voltaképpen nagyon egyszerűen "működöm."
Az alap természetemhez tartozik, hogy adjak a környezetemnek. Hogy ha van energiám (általában elég sok van), akkor erre képes vagyok, és adok, amennyit csak tudok - és ez boldoggá tesz.
Ellenben ha történik valami, ami miatt "lemerülök" (ez lehet hirtelen esemény, de akár hosszú hónapok eredménye is), akkor már nem tudok fényt adni, tüzet gyújtani, megmelegíteni, és ez a kiüresedettség szomorúvá tesz.
Ugyanazokat a dolgokért egyik állapotban tudok mérhetetlenül hálás lenni és örülni, viszont időnként (szerencsére elég ritkán), amikor eljön a "másik" állapot, akkor hirtelen elkezd minden zavarni, és kedvtelenné válok.
Felmerült hát bennem a kérdés, hogy ha a dolgok körülöttem nem változnak, mégis miért tudok ennyire máshogyan viszonyulni hozzájuk?
A kulcs nem meglepő módon maga a hozzáállásom. Az egyetlen dolog, ami valójában változhat és változtathat, az az engem körülvevő dolgokhoz való hozzáállásom.
Ezért nagyon fontos az, hogy mindig fel tudjunk töltődni, ha már azt éreznénk, hogy lemerülünk. Időnként vissza kell térni a csendbe, ami kinyítja a szívet, és kristálytisztán láthatóvá tesz mindent, amiért örömet és hálát érezhetünk az életben. Le kell pucolni a lencséket, és meg kell hallgatni a szívet, mert a szépre vakon és az igazra süketen nem lehet boldogan leélni az életünket.

2016\12\10

A csend hangja

Régen sokat foglalkoztatott az, hogy ki vagyok én - de talán túlzás lenne azt állítani, hogy a mai napig nem keresném erre a választ. Egyértelműt azonban soha nem kaptam vagy találtam.
Azt hiszem, a kérdést tehettem fel rosszul, így inkább elkezdtem csak befelé figyelni. Ez elvitt odáig, hogy amit keresek, az nem egy megnevezhető valami, hanem inkább egy megtapasztalás.
Rájöttem arra, hogy akkor érzem igazán önmagamnak magam, amikor szeretek. Amikor szeretetből beszélek, cselekszem, gondolkozom, akkor nagyon közel érzem magam valami lényegihez. Egy olyan értékhez, amit sosem veszítek el, és amitől egyben értékessé válok.
Minden alkalommal, amikor a szeretet háttérbe szorul bennem valami miatt, akkor egy kicsit elveszek. Akkor vakon cselekszem. Ha pedig nem csak az én látásom homályosul el időről időre, akkor  meg különösen nehéz.
Ami biztató, hogy a korábban említett megtapasztalást nem veszíthetem el, mivel lényegi részem. Ahogy mindenki másnak is. Nem azt mondom, hogy nem kell keresni, csupán azt, hogy időnként elég elmerülni egy kicsit a csendben.

2016\10\23

Életre szóló utazás

Gyönyörű nászutunk volt.

Boldogság tölti el a szívem, ha arra a pillanatra gondolok, amikor először fedeztük fel Marokkó varázslatos utcáit.

Az a kellemes, meleg afrikai levegő, a színek, az emberek. A kis boltok az út mentén, mindent árulva, amit csak el tudsz képzelni. A nyüzsgés, az őrült forgalom, a kaktuszgyümölcsös szekerek.

A piac forgataga, frissen facsart narancslé, és a titkos helyek, ahova „véletlenül” be lehet tévedni.

Végtelenül udvarias, barátságos emberek, életre szóló találkozások, esti beszélgetések. A tetőteraszos menta teázások, és a gőzölgő tagine.

A Nagy Csábító, az óceán, és kávézás a partról. Az öreg kalózkikötő.

Túra Észak-Afrika legnagyobb vízesésénél, és fürdés a permetben, ami előttünk csapódik a vízbe. Majmok, fákon álló kecskék, és mindenhol a sikátorokat járó macskák.

Esti séták a jó levegőn, meghitt pillanatok, amik a mieink maradnak, amíg csak élünk.

Első, egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt. Valahol szomorú vagyok, hogy el kellett jönnünk… mintha egy másik világ lett volna. A szívünk egy része valahol ottmaradt, de közben itt is van velünk. Marokkó itt van velünk, belül őrizzük, a felejthetetlen élményekkel… és visszahív.

Az élet rendje az, hogy a dolgok folyamatosan változnak. Mégis vannak pillanatok, amikor megáll az idő. Habár minden mozgásban van, az idő ott, és itt, a szívünkben megállt, és örökké tart. Mi pedig végtelenül hálásak vagyunk azért, hogy ilyen áldásban részünk lehetett. Túlzás nélkül mondhatom, hogy megváltoztatta az életünket. Ha lehunyom a szemem, újra látom… téren és időn túl, újra ott vagyunk.

2016\06\16

Kétélű fegyver

Egyre inkább úgy látom, a szokás a probléma. Vagy éppen hogy a kulcs. Meghökkentő, de időnk legnagyobb részét nem arra használjunk, hogy teremtsünk, tanuljunk vagy épüljünk, hanem... elveszik a szokásaink. Legtöbbször a haszontalan, fölösleges, időrabló szokásaink. Vödörnyi van belőlük, és jó lenne ezt csak úgy kiönteni, de sajnos nem ilyen egyszerű.
Egyenként, egyikről a másikra kell megszabadulnunk attól, ami már csak visszahúz minket, és helyet engedni annak, ami viszont előrevisz. Mert vannak hasznos szokások is, amik segíthetnek céljaink eléréséhez, és még több idő nyeréséhez, amit arra fordíthatunk, ami/aki igazán fontos számunkra.
Most van itt az ideje elkezdeni a munkát, és elkezdeni kőkeményen kiszűrni, minek van helye az életedben és minek nincs. A szokás egy kétélű fegyver, ha jól tudod használni, adni fog, ha pedig nem, akkor csak elvenni.

2016\05\21

Lángok

Ahogy ott állt, és nézte, ahogy szépen lassan a gyerekkori szobája is lángba borul, felismerte, hogy minden, ami életének abból a szakaszából maradt, földi formájában örökké az enyészeté lesz, és csak az maradt meg, amit Ő megőrzött. Az összes szomorú és boldog pillanat tárgyi emléke, egy egész világ bölcsője veszett oda. Minden, ami megmaradt, már csak az Ő emlékezetében lüktet tovább, már ameddig tartana tudja őket, és az idő folyója végleg el nem sodorja őket. Sosem tudott könnyet hullatni azért, ami elmúlt, de most érezte, ahogy ez a része kiszakadni készül belőle, és nem biztos benne, mi az ami, megmarad, úgy érezte, valami igazán fontos van veszendőben, és ez valami kimondatlan szomorúsággal töltötte el. Azt érezte, nincs hatalma az idő felett, talán most először érezte igazán, hogy mennyire nincs.

2016\03\20

Napfelkelte

Tegnap éjszaka virrasztottunk és megnéztük a napfelkeltét.
A lenyűgöző az számomra az, hogy ez minden nap megtörténik. Minden nap ilyen gyönyörűen indul - mi pedig vagy tanúi vagyunk ennek a csodának, vagy nem. De minden nap megvan a lehetőség rá.
Rendíthetetlenül, megállíthatatlanul minden nap felkúszik az égre és beragyogja sugaraival az ébredező várost. Újra és újra megszületik, feltámad, és éltet minket.
Ahogy erre a mi, belső napunk is képes, ez az erő újra és újra megszületik, és mi megújulhatunk. Éreztem, érezted, ez egy új esély, egy új lehetőség, amivel szüntelenül élhetünk. Semmi sem végleges, és minden változik. Mindenre képesek vagyunk.